A köztudat művészettörténeti ikonosztázában Vincent van Gogh úgy jelenik meg, mint egy elkeseredett arcú alak, aki a fülét a kezében tartva áll. Természetesen van Gogh nem vágta le a fülét (csak a cimpáját), bár kétségkívül volt e nélkül is elég problémája: stabil szegénységben tengődött Theo, az öccse pénzén, s miközben az autodidakták megszállottságával kente a vásznakat, életében egyetlen képet sikerült eladni,  mivel az akadémikus festők éppúgy kinevették őt, mint az impresszionisták; emellett ivott – mégpedig abszintot, ami félig kábítószer - , az összes emberi kapcsolata meg taccsra ment, pl. a családja egyszerűen kiutálta őt; ráadásul az egészsége sem volt rendben, mert a végén kezdett megvakulni, közben pedig valamiféle – máig  beazonosíthatatlan – idegrohamok  törtek rá, amelyek közül az utolsó olyan jól sikerült, hogy lelőtte magát, de hogy ez se menjen egyszerűen, csak két napig tartó szenvedés után halt meg. De még a sírból kinyújtotta a kezét – Theo, az öccse beleőrült bátyja halálába, mivel beképzelte magának, hogy majd rajta is kijön valami örökletes őrület, így aztán az elmeosztályra került, majd fél évvel Vincent halála után már az ő koporsója mögött lépkedhettek feketében a közös ismerősök.

Tekintettel a fentiekre, a két van Goghról könnyen lehetne egy dekoratív és egyben elemző filmet forgatni, amelyben a rendező feladata leginkább az lenne, hogy lehántsa a Vincent életére egy évszázad alatt rárakódott romantikus piszkot és utánajárjon annak, hogy tulajdonképpen mitől is fájt ennek az embernek a lelke, és testvére, Theo ezt hogyan próbálta meg orvosolni? A film e tekintetben – sajnos - teljes csőd: belakkozta a penészt.

A film utolsó negyedében Vincent (Tim Roth) egy szanatóriumi fürdőkádban tömören összefoglalja, hogy mi is a baja. Ezt mondja: sokat iszik, terhére van az embereknek és nagyon magányos. Ez utóbbit még valahogy tudja érzékeltetni a film – nem nehéz, csak ki kellett spórolni a statisztériát Tim Roth környezetéből - , azonban az előző kettőre legfeljebb csak villanásnyi utalások vannak, de ha nem tudnánk, hogy ezek Vincent fő gondforrásai, akkor fel nem figyelnénk ezekre, vagy ha igen, elkönyvelnénk őket futó jellemhibáknak. Ami a lényeg, arról nem szól a film: hogy a festő mennyire szenvedett a képei fogadtatása, vagyis inkább nem-fogadtatása miatt, meg hogy a közönségnek tulajdonképpen mi baja volt az alkotásaival. A családja láthatatlan marad, pedig nyilván a kitagadás sem múlt el benne nyomtalanul; az pedig, hogy Vincent a műkereskedő Theo pénzén élt éveken át, semmiféle drámaiságot nem kap, ui. Vincent ezt a pumpolást láthatólag teljes természetességgel teszi helyre magában és az öccse sem kesereg miatta – a valóságban Vincent utálta és szégyellte ezt a helyzetet, Theot pedig alaposan megterhelte a dolog.

A fentiek hiányában Robert Altman tehát megelégedett azzal, hogy Vincentet egy önmagával örökké elégedetlen hisztérikussá tegye, aki ordít, ha a lábára lépnek és ordít, ha éppen kell neki valami, a maradék idejében pedig festéket ken az arcára, gyilkos tekintettel néz ránk vagy épp rongálni kezdi a környezetét – vagyis olyan, mint egy retardált óvodás, csak harmincvalahány évesen. Önkritikának vagy önreflexiónak így aztán hűlt helye van a filmben, pedig a rendezésnek lett volna elég lehetősége Vincent bonyolult jellemének a kezelésére, ui. a film kb. öt évet ölel át hősünk életéből, Vincent és Theo eközben váltott levelezése fennmaradt, azt pediglen nehéz elhinni, hogy ennyi idő alatt valaki csak hisztériázzon hol azért, mert nincs pénze, hol azért, mert nem sikerült az egyik festménye, hol meg azért, mert nem hagyják, hogy az elhatalmasodó idegbajában nyílt színen csináljon kínos közszereplőt önmagából. Tim Roth ugyan láthatólag alaposan beleéli magát Vincent van Gogh szerepébe, látványosan szenved önmaga miatt, de alig beszél, inkább csak dühöng és kötelező lángban égnek a szemei, aminek következtében egy idő után fárasztó lesz a produkciója, mert szeretnénk megtudni, hogy voltaképpen mi is nem tetszik neki ebben az egészben?

A fenti sekélyes koncepciót a rendező azzal akarta palástolni, hogy olyan zenét kanyaríttatott Vincent köré, amely egy minimalista, hiperagresszív zörejáradat, hirtelen feldübörgő vihareffektusokkal – Altman nyilván úgy gondolta, hogy ez önmagában is elegendő a lélekdúló önkínzás visszatükrözésére. Tényleg elég lenne – már ha tudnánk, hogy kissé behatároltabban mi is zajlik Vincent koponyáján belül. De erre várhatunk. Így hát a zene (lelki dimenziók hiányában) egy funkciótlan ricsajjá változik – nincs mit felerősítenie. Ennél már csak az a rosszabb, amikor Vincent többi feltűnésekor szólóhangszerek susognak és pittyegnek elmélázó kis ütemeket – mert ha nem tudjuk, hogy Vincent és Theo miért is áll haragban a világgal, akkor azt sem tudjuk meg, hogy mire az a melankólia, amelyet Gabriel Yared ki akar emelni. 

Ugyanez a kidolgozatlan konkrétumhiány jelenik meg Theo, az öccs (Paul Rhys) alakjában is. Megtudjuk róla, mint elsődleges tényt, hogy utálja a klasszikus modorú festészetet, ezért is kap egy lehetőséget arra, hogy egy (poszt)impresszionista galériát vezessen a Montmartre-on. Az viszont már nem derül ki, hogy volt-e vágya a festészet, milyen sikerességgel vezette ezt az egységet, milyen kapcsolatban állt a művészekkel, ki volt a kedvence, meg aztán itt van főkérdés, aminél a legfájóbb, hogy kihagyatott a filmből: ugyan mit tett zseniális bátyja eladhatósága érdekében, kinek mutatta be a képeit és mi lett azok fogadtatása, s ezt a folyamatos kudarcot hogyan kommunikálta le Vincentnek. Az meg teljes homályban marad, hogy miért megy tönkre anyagilag, s ha nem tanulmányoznánk át a róla szóló szócikkeket, akkor azt sem tudnánk meg, hogy miért ment el az esze – itt csak megőrül és slussz! - , azt pedig teljesen kihagyja Altman, hogy konkrétan mi vitte őt a sírba. Pl. Altman képtelen volt azt ábrázolás alá vetni, hogy Theo az őrületében konkrétan meg akarta gyilkolni a feleségét és a fiát is, ezért került a zártosztályra, hiszen ekkor értelmezni kellett volna Theo személyiségét, az pedig addig sem ment neki. Azt látjuk csak Theon, hogy valamiért utálja a világot, szenved a szifilisze miatt – amiből viszont meggyógyul - , a vevőket még a galériájából is kiűzi, mert nem bírja a festészet tudálékoskodó megközelítését, s bár a bátyjával levelezést folytat, de ha együtt vannak, leginkább üvöltözve tudnak eszmét cserélni (a másik óriáscsecsemő is megvan tehát), a házassága pedig rohamszerűen (előzmények nélkül) megy tönkre. Ennél a film megelégszik egyetlen okkal: a felesége nem szeret lépcsőt mászni és nem elég világos neki a lakás, s emiatt (követve a családi hagyományt) ő is kap egy hisztériás rohamot.

A fentiek után természetesen sem művészettörténetet, sem korkritikát nem nyerhetünk ki a filmből. Vannak viszont helyette festményszerű beállítások minden mennyiségben: a képek amúgy is nagyon elegánsak az élénken kontrasztos fények és színek miatt, de vannak jelenetek, amelyeknél a műtermi színvonalhoz hű kivitelezés a film leginkább dicsérhető pontja lesz. Ilyenkor még a szereplők is megmerevednek egy-egy másodpercre, vagy lelassul a mozgásuk, hogy érzékeltessék: most egy alaposan megtervezett tájképben vagy enteriőrben járunk. De jaj: ha már az egész mű tartalmatlan, akkor ezek is azok maradnak. Egy jellemgazdag Vincent és egy komplikált Theo esetében e hangsúlyozó mozzanatoknak lenne itt helyük – mivel azonban a történet agyonaranyozott hullacikornyákba van keretezve, így a Jean Lépine által kifinomultan megkomponált jelenetek riasztóan műviessé válnak, és csak még bántóbban emelik ki a mű totális ürességét.

Az persze nem állíthatjuk, hogy film ne lenne alkalmas alapfokú ismeretterjesztésre, de a filmművészetnek nem lehet az a célja, hogy rögeszmésítse a közhelyeket. Altman egy elemző esettanulmány helyett megelégedett ezzel, így műve minden képi méltósága ellenére is csak az elnagyolt művészportrék alsó harmadába tartozik. Megtudjuk belőle azt, hogy Vincent hibbantagyú volt, Theo meg életidegen, na igen – de ki nem tudta ezt idáig?