2010. 08. 08.
A szorító (The Ring - 1928)
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):

Hitchcock eme filmje, mint minden ökölvívásról készült mozgókép, nem a története miatt érdekes, mert az iránt egy szisszenésnyi kételyünk sem lehet, hogy a jó végül kiüti a rosszat, és övé lesz a nő. (Bár a Rocky mutatott erre ellenpéldát is.) Inkább azért jó nézni, mivel észlelhetjük benne, hogyan kísérletezett a rendező a kamerával, hogyan igyekezett a pusztán a képek által – szavak nélkül, hiszen ez egy némafilm – érzékeltetni a feszültséget.

Rengeteg formabontásra persze nem támasszunk reményt, míg a könnyű kis szerelmi sztorit nézzük, ahol „Egymenetű” Jack Sander (Carl Brisson) végül egy grandiózus meccsen leteríti Bob Corbyt, a nagymenőt (Ian Hunter) azért, hogy visszanyerje a sikerhez pártoló felesége, Mabel (Lillian Hall-Davis) szívét. De azt azért vegyük észre, hogy a rendező már alkalmazza kedvenc módszerét, az elterelés (a „vörös hering”) művészetét, mivel a történet elején még Bob Corby a pozitív szereplő, aki őgyelegve felbukkan a vurstliban, s akit Mabel, a kihívó pénztárosnő ráveszi őt arra, hogy verekedjen meg Sanderrel, a vándorcirkusz öklözőjével. Ez utóbbi ugyanis már első megjelenése pillanatában teljes unszimpátiánktól övezve feszít az emelvényen: pökhendi kinézetű, túl magabiztos és az erősködő balekokat unottan lekezelő alak, aki aztán tényleg az első menetben kikészít mindenkit a szorítóban – vele ellentétben viszont Corby egy vonakodó úriember, aki csak a provokáló nő hatására veszi rá magát a mérkőzésre. Ráadásul ki sem derül, hogy kit tiszelhetünk a személyében – mert csak a meccs után szembesülünk azzal (miután a negyedik menetben a padlóra küldi a meghökkent Sandert), hogy ő viszont tényleg egy profi sportoló. A mérkőzés közben is él a rendező a félrevezetés képi eszközével: Sander első áldozata kilép a kép jobb sarkából a bal oldalon nem látható szorítórészbe, majd a következő pillanatban már vérző orral repül vissza a kiindulópontjára, s amikor aztán Corby is onnan indul a küzdelembe és kilép a képsíkból, azt várjuk, hogy szintén letaglózva zuhanjon vissza a kötelek közé, a ring jobb oldalába. Ami persze nem következik be, sőt…

A film negyedénél azonban megfordul a felállás, és a rendező megbarátkoztat minket azzal a felismeréssel, hogy itt tulajdonképpen Sander a jó oldal képviselője, míg Corby, aki közben már nyílt udvarlásba megy át Mabel irányában, a rossz: ő lesz a csábító világfi megtestesítője. A felállás pedig nemsokára végérvényesen megváltozik és helyükre kerülnek a szereplők. Egy személy nem vetkőzik csak ki magából, ez pedig a Sander trénerét játszó (a filmben névtelen) Gordon Harker, a kor egyik neves komikusa, aki következetesen lepusztult, trehány és világmegvető pofával köpköd, iszik, mi több: tanúskodik az esküvő alatt, őt később Hitchcock bevetette A farmer felesége (1928) c. darabban is egy ugyanilyen – vagy inkább egy még ugyanilyenebb – szerepváltozatba. Harker, mint a kötelező komikus kellék mellett még egy érdekes momentum, azazhogy arc is felvonul, ti. egy néger, ami azért érdekes, mert Hitchcock következetesen mellőzte a feketék futtatását, nála csak fehér férfiak és fehér nők játszhattak nemcsak fő- , de még mellékszerepet is. Itt azonban még a jelek szerint nem foglalkozott ezzel a faji megközelítéssel.

Megpróbálta a rendező érzékeltetni az ökölharcot is, mégpedig a film végén egy szubjektív kamerával, amelynél Corby szemszögéből látjuk a feléje törő Sander ütéseit; a sztori felénél ez már egyébként egyszer előkerült, amikor egy bokszlabda „képéből” nézhetjük végig ugyanezt. Ügyesen használja továbbá a rendezés a kamera elhomályosítását, mozgatását és a képek megtöbbszörözését a részegség bemutatására, továbbá az idő múlásának a tömörítését is helyesen megoldja akkor, amikor egy hirdetőtábla körül az évszakokat jeleníti meg, miközben a táblán – áttünések után – egyre magasabbra kúszik Sander neve a küzdők között. A film végén a nagyjelenetben – amelyhez töménytelen statisztát kellett felhasználnia – igen hatásosan érzékelteti gyors vágásokkal, ellentétes felvételi irányokkal a tömeg mozgását az épületben.

Nem mellékesen a film egyfajta kordokumentumnak is tekinthető, mivel originális londoni arcok vonulnak fel benne mindenütt. A színészi játék nem kulisszahasogató – pedig ez a némafilmnél igencsak szokásos volt - , e tekintetben viszont Hunter teríti le Brissont, mivel sokkal közvetlenebbül és egyszerűbben játszik, mint az igazi főszereplő, akinél azért némi manír észlelhető. A női karakter funkciója sem éppen a szokásos szempillaverdeső, csomagolópapír-homályban úszó szenvelgés, mert egy nagyon is határozott és öntudatos Mabelt kellett eljátszania Hall-Davisnek. A némafilmek átlagához képest a rendező alig néhány mondatot tett be inzertnek a történet mozgatása érdekében, annyira mindent a képkezelésre bízott. (Helyesen.) Egy szép szimbólummal is megörvendeztet minket: amikor Mabel kezére kerül Sander jegygyűrűje, a Corby által neki ajándékozott karperec hirtelen lecsúszik a csuklójára, ezzel is jelezve azt, hogy a bajnok nem adta fel még ezt a menetet…

Kulcsszavak: Hitchcock

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés