Miután Bruce Willis beégett a Hudson Hawk c. elmebajjal – amelynek következtében annak rendezőjét feketelistára is tették - , valamit gyorsan produkálni kellett, ami fenntartja a belé vetett hitet. Ez a kitörési pont lett volna a Tony Scott által rendezett Az utolsó cserkész, amelyet hatalmas hype fogadott már a forgatás alatt, mivel a filmrajongók hírül vették (egészen pontosan: a csapból is hírül adták nekik), hogy a forgatókönyvet 1.750.000 dollárért vették meg Shane Blacktől – ez volt addig a csúcstartó a szkriptek között. (Talmi dicsőség volt: még abban az évben lenyomta őt Joe Esterhas az Elemi ösztön 3.000.000 dollárjával.)  Black annál is inkább lett számottevő tényező, mert már egyszer bizonyított, ti. ő írta meg a Halálos fegyver 1-2. forgatókönyvét. (Meg a 3-dikat is, de csak e film után.) Mármost ha valakinek innentől kezdve a film alapfelállása nagyon hasonlít a Halálos fegyver-sorozatéra, akkor nem kell csodálkoznia, Black önmagát ismételte meg: itt is egy fehér-fekete párost hozott össze, amelyből a fehérnek romokban van a magánélete. Újításként viszont a fekete erőteljesen különbözik az „elődjétől”, merthogy ő meg teljesen a padlón van. Ha ugyan – merthogy a jellemének a felépítése nem éppen erről szól. A történet sikerét kellett volna biztosítania továbbá a végtelen mennyiségben előkerülő trágárságoknak, továbbá a film noiros hangulatnak.

Nem igazán sikerült. A közönséget ingerelte az utángyártásos technika, a közönséges beszéd, a mérsékelt akciólendület, a nem túl szétterpeszkedő poénvilág és egyáltalán: a film komorsága. Azt mondani ugyanis, hogy ez egy vicces mű lenne, badarság – aki ilyet állít, az nem tudja megkülönböztetni a flittert a pasztelltől. Szó, ami szó: nem lett valami nagy siker, kb. 60.000.000 dollárt szedett össze magának az amerikai piacon, ami egy jó közepes eredmény volt. A kritikusok természetesen kutyába sem vették. Az egyetlen figyelemreméltó eredménye csak az lett, hogy egyes unatkozó egyének összeszámolták a rendkívül szellemes „fuck you” előfordulását: ez 102 alkalommal üti fel a fejét a másfél óra alatt, amit azonban a magyar szinkron egy az egyben kispórol, egyébként nagyon helyesen, nem kellett a film amúgy is nehéz hangulatát tovább süllyeszteni. Azóta azonban a mű felküzdötte magát a Bruce Willis-életmű egyik alapdarabjává, de igazi kultuszfilmmé már csak azért sem tudott nemesedni, mert nem egységes a műfaja.

A történet főként félhomályos helyszíneken játszódik, a színek tompítottak, a karakterek életveszélyesek és kegyetlenek, a zene pedig erőszakos. Megjegyzendő, hogy a zeneszerző Michael Kamen olyannyira gyűlölte a filmet, hogy bevallása szerint azóta sem nézte meg. De mindez még hagyján, hiszen a rosszkedv és az önmeghasonlás tekintetében a főhősök visznek el mindent. Bruce Willis Joe Hallenbeck, a lepusztult és piás magánnyomozó szerepében önkínzóan morog bele a kamerába és üvölti le a lánya fejét, továbbá nézi levegőnek az unalmában elkúrvult feleségét. De már itt kezdődnek az ellentmondások, mert ahhoz képest, hogy milyen pocsék az autója - egy igazi colombói gönc - , a lakása egy kifejezetten rendezett külvárosi házban van, ahol diszkrét elegancia honol. Ebbeb Hallenbeck dühöngve adja elő a reggeli magánszámát arról, hogy a lánya még csak 13 éves, de már szórópisztollyal dolgozza magára az arcfestéket – ehhez képest az este folyamán egy rosszkedvű, feleselő, de végső soron szótlanul engedelmeskedő kislánnyal találkozunk, szóval nem igazán érthető, hogy a papa mitől ilyen ideges. Arról pedig, hogy a seszínű, unalomtól lestrapált nejét miért kezdi el foglalkoztatni az ágyban Hallenbeck puhány és elhízott barátja, végképp nem kapunk információt némi női nyavalygáson kívül, pláne, ha még meg is nézzünk, hogy miként fest az úr...

Az ellenkező oldal sem űz éppen tisztább játékot velünk: az azóta is stabilan a póttartalékos arcok között ülő Damon Wayance ugyanis hasonló ellentmondások között igyekszik a rögbi NB1-ből kidobott Jimmy Dix szerepében értékelhető alakítást nyújtani. Kissé nehezen megy neki, erről leginkább megint csak a „millió dolláros bébi”, vagyis a forgatókönyv ügyetlensége tehet. Merthogy: megölik a barátnőjét, Coryt (Halle Berry), ezzel kapcsolatban aztán Dix rájön, hogy itt nyomozósdit lehet játszani, és rögtön lelkesen kapcsolódik be Hallenbeck munkájába, aki természetesen erre egyáltalán nem tart igényt. Majd Dix a halott barátnője lakásán hirtelen rájön arra, hogy ez a stílusváltás mégiscsak túl gyors volt és hirtelen (pár másodpercig) úgy dönt, hogy ő most elérzékenyül. A hüppögés szerencsére nem tart soká, és hűsünk ismét pezsegni kezd. Hát mit ne mondjunk, ahhoz képest, hogy a barátnőjében több az ólom, mint szőr, kissé meredek ez a hányavetiség.

Volt tehát idáig ócska autó, kutya nem kellett a sztoriba, tehát már csak a gyermek hiányzik a klasszikus hármasból: a helyzet megoldása Darian-ben (Danielle Harris), Hallenbeck lányában testesül meg, aki ahhoz képest, hogy még nem járta ki a nyolc elemit, már nyomozósdit játszik, pisztolyt lop és ragad, s rettenthetetlenül rázós helyzeteket old meg. Az láthatóan fel sem tűnik senkinek, hogy mit keres egy kislány tök egyedül egy erdőben, kezében egy macival és miért akarja ezt mindenáron a gonosz bácsikkal körbevett Hallenbecknek átadni. Merthogy itt fordul meg a történet, a többi része már csak a szokásos lekeverés, a végén az amerikai filmek arckarmolásra rámozdító, ízlésficamos befejezésével, amikor is egy egész stadion előtt dicsőül meg a főhős, miközben a kivetítőn nézheti a nép a táncát. Aztán persze jön a szokásos levezető vajköpülés: megtört vallomás a feleségnek, munkaajánlat Dixnek, Darian sem festi már magát, a gonoszok pedig mind meglakolnak, továbbá Hallenbeck még a kedvenc szenátorának is megint kiverheti pár fogát.

Giccs, közhely és utánérzés tehát minden mennyiségben van, amit viszont fájdalmasan mellőznünk kell – a következetes jellemábrázolásokon mellett - , az a szellemesség és az akciójelenetek. Ezek viszonylag gyéren vannak beeresztve a történetbe, az egysoros (szűkszavú) beszólások nem váltak közkinccsé, a tettlegességek pedig olyan kurták, hogy alig lehet észlelni őket. A gonoszok természetesen sármosak és kemények, bár meg kell jegyezni, hogy ez is a film egyik alaphibája: hogy ti. a gonoszoknak nincs arca és vezéregyénisége, csak a sötét oldal merítéséből felbukkanó esetleges masszadarabokat dolgoz fel a kettős, de sehol sincs egy „Simon mondja”, vagy valami hasonló. Hogy egyébként a verések, verekedések és lövöldözések mitől lennének kirívóan erőszakosak, mint ahogy ezt állítják a film kedvelői, nem tudni.

Ettől függetlenül persze ez egy jó közepes szórakozás, ami nem árt, de nem is használ. Mottója a bemutató idején akár az a megjegyzés is lehetett volna, amelyet Hallenbeck közöl magáról a visszapillantó tükrében: „Mindenki utál. Senki sem szeret. Egy vesztes vagy. Mosolyogj, te barom.”  Azóta persze javult a kép, hiszen aki megnézi, az tudja: a Vérapó egyre erősebb!