Peter Sellersnek valami különleges tehetsége volt ahhoz, hogy egy filmben több személyt alakítson: így az Ordító egérben (1959) és a Dr. Strangelove-ban (1964) egyszerre három alakba bújt, ráadásul a karakterek még különböztek is egymástól. Az Anthony Hope-féle, eredetileg még az ősidőkben, 1894-ben megjelent A zendai fogoly c. regényének a filmváltozata ezekhez képest ujjgyakorlat volt neki, mivel ugyan megint három személyt kellett alakítania, de ezek közül a képzeletbeli Ruritánia vén királya (IV. Rudolf) a film elején egy kútba fullad, így hát maradt neki két karakter, ám egyik sem volt nagy kihívás: egy raccsoló, trehány királyt (V. Rudolfot) és egy jólelkű londoni kocsist (Syd Frewint) igazán nem volt nehéz eljátszania. Már csak azért sem, mert elég előképből meríthetett - a könyvnek ugyanis ez volt a hetedik (!) mozgóképes átirata...A két karakter természetesen szigorúan összetévesztendő egymással, már csak azért is, mert a királyt meg akarják ölni, ezért a kocsisnak kell helyettesítenie őt, aki viszont bátran állja a sarat, azazhogy a koronázást, továbbá a féltékeny férjeket, nimfomán nejeket, lezuhanó lifteket, meg a bombákat és a kardpengéket, hogy aztán a végén elnyerje méltó jutalmát: egy hercegnő kezét.
A film a lehető leglényegtelenebb minden vonatkozásban, humorforrását még csak nem is a csereberén alapuló helyzetkomikumok adják (amire pedig számít a néző), mivel minden főszereplő be van avatva abba, hogy „ez” a király nem „az” a király, viszont abba is, hogy a gonosz öccsnek mindkettőt el kellene tenni láb alól, mert csak így lehet jogilag tiszta az útja a trón felé. Így aztán a vidámságot leginkább az elbaltázott merényletek kivitelezése teszi ki némi rohangálással és ügyetlenkedéssel körítve. Sellers sincs éppen a csúcson, ami nem csoda, hiszen a két karakternek – miként azt már jeleztük – nem kell megerőltetni magát, hogy lehengerelje, megtévessze és átverje a környezetét, a mérsékelt idétlenkedéshez pedig egy Sellers túlzás volt, megoldotta volna ezt akárki más is helyette némi mimikával és egy fokkal szellemesebben megírt forgatókönyvvel.
A film legfeljebb annyiban érdekes, hogy kellemes a zenéje (hiába, ez mégiscsak egy Henry Mancini), meg szépek a látképei (hiába, ez mégiscsak Ausztria, a film bevezető képein pl. a göttweigi apátságot látjuk, de szerepel itt még a schönbrunni kastély is). Igaz, hogy ez egyben a díszletbeli igénytelenségét is sugallja, mivel az összes szereplő K.u.K.-jelmezekben feszít a katonacsákótól kezdve a báliruhákon át, az operetthatás tehát letagadhatatlan. Egyetlen eredeti ötlete a feldolgozásnak az, hogy belekeveri a kivitelezésbe a Vasálarcos legendáját, továbbá a helyi fegyverkovácsot elnevezi Walther Lugernek (merthogy mind a két név egy-egy pisztolymárka elnevezése is).
Richard Quine, a rendező addig sem könyvelhetett el sok nagy sikert, ez a filmje – amely az utolsó lett – szintén az előzmények sorsára jutott: szép, korrekt, mosolyogva mulattató munka, mérsékelt bevétellel. Quine sem sokat nevethetett a végeredményen, mert hiába akart Sellerssel még egy filmet rendezi, nem adtak neki több bizalmat: depressziósan tengődött még egy évtizedig, aztán 1989. június 10-én Los Angelesben szétlőtte az agyát.