Clint Eastwood az olasz westerneken nőtt föl, mégpedig a szó szoros értelemben, mivel azokból kapott pénzt és hírnevet. Ennek a műfajnak sosem az volt a sajátossága, hogy a hősök vegytisztán elkülöníthetőek lennének jóra-rosszra, mert mindenki csúf, és csak a nagyobb fordulópontokon dől el az, hogy kik mennyire engednek a trutymó csábításának. Ez a mozzanat idáig is ott lappangott a Piszkos Harry-sorozatban, azonban a hős sosem sorolt be a törvénytiprók közé az elvont igazságérzet nevében, legfeljebb néha kissé durva volt. De a közönség nem szimpla krimikben akarta látni Callahan felügyelőt: így végre erkölcsi kényszerhelyzet elé kellett állítani őt, hogy döntse már el végre, melyik oldalon áll egy kiélezett szituációban. A választék: jog vagy bosszúvágy. Ez utóbbi iránt a kísértést előrevetítette az, hogy a negyedik részt maga Eastwood rendezte, s az italowestern jellemzően a bosszú kiélésén alapult.
És Callahan végre döntött.
A film első felében ez a kérdés még nem kerül elő, ugyanis Callahannak más dolga van, nem Kant olvasgatása: kénytelen - lassan életstílusba átváltó - tömeggyilkosságokat rendezni. Nem jókedvéből, hanem mert sokan nem szeretik őt, bár a külvilág számára ebből csak az tudatosul, hogy ahol Callahan megjelenik, ott nemsokára forgalmi dugót okoznak a hullaszállító kocsik. A kivitelezés színvonala erőteljes, hiszen van itt bolti rablás, kéjenc keresztapa és (nehéz)fiai, pszichopata suhancok, az agresszió metodikája is minden igényt kielégít: tűzpárbaj, szívroham, lángoló gépkocsik, ami jó csak van a földön, az itt mind összegyűlik egy kis haveri sörözésre. A film eme részének az értelme elvileg az lenne, hogy rámutasson, miért is kell Callahannak elhagynia kies, de az ő mindenórás önvédelmébe már belefáradt városát, a hullahegyekből azonban akár egy is elég lenne ennek bevéséséhez. A vérben gázoló főhős mutatványai egy idő után öncélúvá válnak, bár a pszichológiai célzat szerint ezzel akarja a rendező arra dresszírozni a nézőt, hogy egyszer és mindenkorra vegye tudomásul: Harry Callahan számára semmit sem ér az emberélet, ha az őt fenyegeti. A karakter magányának és rendíthetetlenségének az elmélyítésére szolgáló első óra (11 halottal – és ezeket csak ő produkálja) tehát érzelmi összefoglalója a sorozat korábbi részeinek.
És most lássuk a másik oldalt. A sorozatban eddig az összes negatív főszereplő férfi volt – itt az ideje hát, hogy végre egy nő is a főtáblára kerüljön. Természetesen szőke nőről van szó, Hitchcock ez irányú mániájavalami okból kifolyólag végigkísértette a sorozatot. Az évtizedes sérelmeiért sorozatgyilkosságba fogó Jennifer (Sondra Locke) azonban már egy erkölcsileg igencsak penészes szituációból eteti a bosszúvágyát: megerőszakolása már olyan régen történt, hogy az az egyik karakter szerint már kiesett a büntethetőség kategóriájából. (A filmben ez tíz évet jelent. Nem olyan biztos ez a dolog, elegendő annyit mondani, hogy a Btk. szerint is tíz év a bemutatott tett elévülési ideje.) Az időmúlás ellensúlyozására kellett beépíteni a filmbe Jennifer testvérét, akit egy életre megnyomorítottak a tettesek, ő tehát az erkölcsi felmentő sereg, aki a puszta létével bizonyítja azt, hogy ez a bűn tételesen talán, de érzelmileg még nem évülhetett el.
Nyilvánvaló, hogy ezek után a bűnösöket viszont a lehető legundorítóbbra kellett formálni. Ez sikerült is: viszont ennek az a dramaturgiai antihozadéka lett, hogy lebutította a szituáció moráltartalmát, vagyis a sztori egyszerűen a megkínzott sértettséget és a közönyös ocsmányságot léptette fel egymással szemben, olyan egyéni jellemzőket viszont nem, amelyek árnyalták volna ezt a képet. Elegendő annyit mondani, hogy a gonoszoknak nincs családja, tehát kinyírásuk másoknak elvileg nem okoz fájdalmat; semmi belátás nincs bennük a tettükkel kapcsolatban, úgyhogy a rendezői sugallat szerint már csak ezért is megérdemlik a megtorlást, hiszen morálisan még mindig ott tartanak, ahol egy évtizeddel ezelőtt. Az idő megállt bennük, mint ahogy a hősnőben és a húgában is; a bűn belezárványosodott egy sötét borostyánba. Viszont ennek következtében Jennifer megtorló hadjárata nem von magával valami nagy kielégülést a néző részéről, csak tudomásulvételt, ami jelentősen árt a történet átérezhetőségének.
Persze még ilyen körülmények között is ott van a fránya jog, amely nem engedi meg az önbíráskodást. Harry Callahan ezzel már egyszer szembesült, mégpedig 1973-ban A Magnum ereje c. filmben, akkor a jó oldalra állították; itt megint választani kénytelen. A forgatókönyv azonban vigyázott arra, hogy erre egészen a legvégéig még érintőlegesen se kerüljön sor. Callahan és Jennifer nem keresztezik egymás útját, pedig izgató fordulat lett volna, ha Callahannak a nőre fogja a fegyverét, annak pedig meg kellene mentenie a rá vadászó Callahant. Összecsapás hiányában tehát egy szép, középre tartó vonalon lohol a történet, amely így egy fordulatos, de mégis mindenféle eszmei tartalom nélküli fogócskává válik.
Kár, hogy a nagy kérdést nem a film közben kellett megválaszolnia a főszereplőnek, mert akkor sokkal tartalmasabb lett volna a különben jól pergő eseménysor. Van ugyan rá két futó utalás, de a rendezés mindkettőnél kihagyta azt a lehetőséget, hogy a néző maga is rágódni kezdjen a páros tetteinek a helyességén. A kioldalgás azzal kezdődik, amikor Callahan elhagyja éjszaka Jennifer lakását, s meglátja a gépkocsiját: mert ekkor már tudja, hogy kit keres. (Pikáns, de közben Jennifer meg arra jön rá, hogy ő miért van a kisvárosban. Ez az egyetlen rész a sorozatban, amely nem San Franciscóban játszódik.) Harry még hezitál, de aztán jönnek az újabb és újabb köntörfalazást nem tűrő események, amelyek előbb őt, majd a nőt sodorják el, tehát a mozgalmasság egyszerűen kirántja a felügyelő lába alól a gondolkodás lehetőségét. A másik mozzanat pedig az, amikor Jennifer agyon akarja lőni az egyik tettest, aki azonban pont olyan katatóniában poshadva néz már évek óta maga elé, mint a húga, mert őt meg a bűne tette élőhalottá. Az lett volna érdekes, ha Jennifer ezek után meghúzza a ravaszt, de sajnos feloldja őt e lehetőség alól a betoppanó és megfáradt apa.
Így aztán végén egy teljesen egyértelmű szituációban áll fel a kéjenc és gazonc mexikói arcokkal szemben a felügyelő afféle jó westernpózban, kezében a Smith&Wessonnal, bár ez modernizált változat, nyúlánk, maroktáras fegyver, hiába, haladni kell a korral. Mivel pedig madarat tolláról, embert barátjáról, ezért kellett Mick (Paul Drake) alakját ilyen visszataszítóra venni, hiszen ha egy ilyen förtelemmel haverkodtak Jennifer megerőszakolói, akkor ők maguk is ilyenek a lelkük legmélyén. Ráadásul Nick és partnerei egyszerre lesznek Callahan és Jennifer halálos ellenségei: így aztán Callahannak most már nem nehéz azonosulnia a nő addigi tetteivel.
Szóval, rájöttek, hogy mi a film vége?
Sajnos Clint Eastwood túl óvatosan bánt a karakterekkel, nehogy valamelyikük kiessen az egyneműség piksziséből, a fordulatokat pedig elterelte olyan irányba, hogy még véletlenül se szisszenjen fel a néző ekképp: „ezt azért nem kellett volna”. Így a produktum eszmei tartalma egy bombasztikus beszólássá kulminálódott, abba a bizonyos „gyerünk, hadd legyen egy jó napom”-ba az elején és a végén. Nyilván ezért is hozta a legtöbb pénzt a konyhára a Piszkos Harry-sorozatból: ez stílusos, egyértelmű és nem igényel észt. Kár, hogy a világ nem ilyen.