A szocializmus többek közt azért ment csődbe, mert életben tartotta az élhetetleneket, akiket maga termelt ki a gazdasági hatékonysághoz nem köthető munkamegosztásával. A rendszerváltás idején viszont a legkevésbé élhetetlen, mert addig agyonkegyelt társaság: az osztályhatalomra jutott értelmiség volt az, amelyik véres könnyekkel sajnáltatta magát reggeltől-estig – tehette, hiszen az ő kezében volt a sajtó, a film, a tömegkommunikáció és a könyvkiadás. Elhintették magukkal azt, hogy ők valami többre és nemesebbre hivatottak, mint a többi réteg, és ehhez képest nem értették, hogy most éppen miért az ő lábuk alól húzzák ki a talajt. Ami ráadásul még hazugság is volt, mivel nem az értelmiségi hivatások szűntek meg tömegesen, hanem a proletáriátus ment tönkre. Csak hát ennek a kezében semmi információs hatalom nem volt – meg kellett elégednie a róla szóló szemledíjas skanzenfilmekkel, amelyek  bemutathatták az ő drámai süllyedését, hogy aztán a rendezők rögtön visszatérjenek kedvenc témájukhoz: az értelmiség osztályhatalmának a megsemmisüléséhez.

Szabó István filmje sem lógott ki a témából, a szokásos köldöknéző hangulatot azonban oly mértékben igyekezett sulykolni és sűríteni, hogy az – a rendezői koncepciótól eltérően – leginkább a rendszerváltást elszenvedő értelmiség lábszagú paródiájává lett. Kezdjük azzal, hogy rendező a főhősévé egy született vesztest választott: Emma (Johanna ter Steege) a szép, karcsú, ártatlan és megviselt tekintetű tanítónő mintha csak valami egy viktoriánus festményből került volna bele az Ember tragédiájának londoni színébe, ahol értelemszerűen nem érzi jól magát. Megvan erre az oka. Paraszti szülők gyermeke, aki nyolc évvel ezelőtt ugyan beküzdötte magát a fővárosba, ám azóta is pedagógusszálláson tengődik a szintén vidéki származású Böbével (Börcsök Enikő), a nála jóval virgoncabb kartársnővel. Persze itt már eleve feltehető a kérdés, hogy 8 év alatt miért nem tudott egyikük sem legalább egy tanácsi bérleményt összekaparni magának, vagy miért nem tettek félre annyi pénzt, hogy hitelt kapjanak az OTP-től – ezt a film sem köti az orrunkra, s ezzel eleve mérsékli a főhős iránti rokonszervet. Ter Steege különben telitalálat volt a filmhez: szelíd és elmélázó arca van, de látni rajta az elfojtott idegfeszültséget, hogy ti. bármikor kitörhet belőle az agresszivitás.

Kilátástalan, magánélet nélkül vegetálásuk a külvárosi paneltömbben még jó, hatásos kiindulópont lett volna a kettős kétségbeesett feltörekvési, vagy legalábbis szinten tartási törekvéseinek a kibontásához. Szabó azonban – mint forgatókönyvíró is – erőszakosan agyonspékelte Emma jellemét a nyomorúsággal. (Böbe másodlagos szereplő, Emma tölti ki a film 80 %-át.) Betette tehát a két nőt a most sem épp jó hírű „nyóckeres” Erdélyi utcai általános iskolába, ahol Emmának oroszt kellene tanítania a cigányoknak, képzelhetni, milyen eredménnyel. De a ruszki nyelvleckéknek vége, Emmát angolos átképzésre küldik, amelyet nem tud megérteni, még a helyes kiejtés elsajátítása is küzdelmes neki. A tanáriban közben dúl az ideológiai harc, mindenki egymást öli és tapossa, a tegnap még összetartó kar most kollektív idegbetegségben reszket az állása miatt, s ki lehet ilyenkor a fő célpont? Természetesen Emma, az orosz szakos, aki maga is csak hisztérikusan tud reagálni minden szúrkapiszka csesztetésre.

Ennyi már elég is lenne a rosszból, de Emma ráadásul évekkel ezelőtt beleszeretett az igazgatóba (Andorai Péter), ebbe a kétszínű, szoknyavadász, családos kis nyamvadékba, aki abban a pillanatban dobja el magától a már amúgy is döglődő kapcsolatukat, mihelyt megérzi, hogy a pozíciója forog kockán. Emmának valami okból kifolyólag ráadásul az a mániája van, hogy Stefanics, a diri majd megváltozik, ez a nők nagy, tragikus félreértése: a férfiak sosem változnak meg a kedvükért, legfeljebb úgy tesznek, ha ez az ára a heti kétszeri közösülésnek. (Ennyi a magyar átlag.) Egyébként ezen a motívumon bicsaklik meg a rendszerváltás kritikája is a filmben, hiszen az ilyen elbaltázott, gusztustalan szerelem rendszerfüggetlen, egyéni szoc. probléma, a bután reménykedő nőket meg nem kell sajnálni. (A férfiakat sem.)  

Emma persze másfél órán át nem kínlódhat pusztán Stefaniccsal és a pedagógusszállóval, tehát hangulatdurvító elemeket kellett bevetni a történetbe, hogy még érzékletesebb legyen a főhősnő létének hátrányos mivolta. Ezért aztán ehhez a rendezés újabb és újabb horrorelemeket vet be egy-egy jelenet erejéig: a szálló mellett éjjelente részeg munkások támaszkodnak a talponállóban, egy szatír a nemi szervét akarja bemutatni Emmának, a rendőrség blazírt és ellenséges, vannak továbbá punkok, agresszívan kéregető cigányasszony a Váci utcában, szemtelen és ronda diákok (szintén cigányok minden mennyiségben – ezt merné ma valaki bemutatni!), testmustra egy forgatás szereplőválogatásához, haldokló öregasszony az elfekvőben, akihez nem tudnak eljutni az Emma által takarított lakás nagymenő gazdái, meg Emma anyja, aki sóhajtozva kéri a lányát, hogy költözzön vissza Bivalybasznádra, akkor több földet kapnak vissza a TSZ-től. Böbe sem éppen egy napsugár, mivel ő meg külföldi férfiakra áll rá, hogy lefejje őket – képzelhetni, hogy milyen szolgáltatásokkal. Egyedül a hajléktalanok maradtak ki a dicstelen felhozatalból, akkor ugyanis még nem voltak olyan sokan, mint most. (A ma homelessjei akkor mentek tönkre.) A többiek: kisszerű, gyűlölködő, idegbeteg alakok, akik csak ágálnak és dühöngnek az egész filmben, sehol egy értelmes szó, egy tiszta tekintet, egy kis udvarias hozzáállás, csak fojtogatások, fenékberugdosások és önigazoló dühkitörések vannak, meg persze tömény sértettség azért, hogy csak ennyire sikerült vinniük az életben. Mintha erről mindenki tehetne, de ők aztán semmiképp.

A koncepcióhoz illően ezért a felhozatalból mellőztetett az ellenoldal, vagyis azok, akiknek valami eredménye is van itt-ott, vagy legalábbis normálisan tudnak viselkedni. Éppen azért az utcai nyüzsgéséből semmit nem lehet érzékelni, hiszen ez azt sugallná, hogy mások nagyon is megélnek ebben a városban, ez pedig kényelmetlen ellenpontja lett volna a főhősnő magányos szenvedéseinek. Maradnak tehát a sivár terek és kihalt mellékutcák, a villamos a meggyűrt arcú szereplőkkel és az élettelen tekintettel velük együtt utazókkal.

A filmnek összesen csak néhány „kedves” jelenete van, amikor zongoraszó mellett a két nő ellazulhat: de ezek a városon kívül, a tájakban játszódnak, egy van összesen, amely a Váci utcában kerül elő, persze, ennek is megvan a maga csattanója (a külföldi kanok és a kéregető cigányasszony). A környezet további részeit tekintve nincs itt semmi mesterkéltség, minden hiperrealista: a kamera csak a legritkábban mutat be olyan dolgokat, amelyekben valami szépség és kellemesség is van, de ezeket is következetesen és célzatosan tönkrevágja a dramaturgia mindig valami ízléstelen kis betolakodó életképpel. Javarészt tehát sötét, félhomályos zárt terekben játszódik a film: az egész filmen átívelő hisztériát jól erősíti fel Koltai Lajos fényképezése, mivel olyan élethű, tompán fényképezett enteriőröket választott, amelyekből szinte a képernyő elé pereg a por és kibűzlik onnan a dohszag.

A lassan posztapokaliptikus sci-fivé váló film végül sem feloldást, sem reményt nem nyújt senkinek: Böbe öngyilkos lesz, mert lekapcsolják valutaüzérkedés miatt, Emma meg egy aluljáróban végzi rikkancsként. Hogy egyébként miért jutott erre a sorsra, annak semmiféle értékelhető kapcsolata nincs az addig történtekkel. Maradjunk annyiban, hogy Emma nem bírta a gyűrődést, nem tud pénzt félretenni, nem tud megtanulni angolul, nem képes egy normális szerelemre (pedig Mucsi Zoltán, mint rajztanár erre is felajánlkozott neki), képtelen bánni a gyerekekkel, és a végén már az idegrendszerén sem tud uralkodni - Budapest megemésztette és kiköpte őt magából, egyszerűen nem tud vele mit kezdeni. Szabó István szerint Emma jelképezte volna a rendszerváltástól megviselt értelmiséget – de az a helyzet, hogy Emma csak önmagát jelképezi, nem a korszakot, az csak kulissza az érzelmi és gazdasági nyomora mögött, Emma nemcsak akkor, de most sem tudna megélni Budapesten, mert nemcsak Moszkva, de egyetlen nagyváros sem hisz a könnyeknek. És ez így helyes.