2010. 07. 18.
Kelly hősei (Kelly's Heroes - 1970)
Tartalom értékelése (1 vélemény alapján):

A Kelly hősei keletkezésének oka nem egyszerűen az volt, hogy időben kellőképpen messzire távolodtunk a II. Világháborútól, így aztán már be lehetett mutatni a világégés cifra-mulatságos oldalát is. Illetve: csak azt. Ugyanis voltak előfutárai, mint pl. a Mit csináltál a háborúban, papa? (1966) és a Harry Frigg titkos háborúja (1968), de célszerű felhívni a figyelmet a keleti párhuzamokra is, mint A tizedes és a többiekre (1965), amely szintén egy elcsellengett egység „magánvállalkozásáról” szólt, s amelyet gyorsan (1966-ban) követett A négy páncélos és a kutya. Nem, volt a filmnek egy másik oka is - de ez maradjon a végére...

 

A korábbi, még viszonylag realista darabokhoz képest itt már a történetvezetés nem tudott mértéket tartani, mivel maga az alapszituáció és a végkifejlet is teljesen hihetetlen. Olyan ugyanis nincs, hogy egy szakasz a szabadidejét az ellenséges vonalak mögötti kommandóakcióra használja fel, mint ahogy olyan sem, hogy egy másik meg ne jelentse be a kapitánya hiányát, és így önfeledten lébecoljon a hátország örök pihenőállományában, aztán, ha épp kedve tartja, akkor Sherman-tankokkal vágjon neki a nyugati front engedély nélküli felőrölésének. Az sem tartozik az értelem világába, hogy korrupt tisztek a tábornoki hatáskört a kezükbe ragadva támogassák őket tüzérséggel és utászokkal, mint ahogy a megkaparítandó 16.000.000 dolláros aranytömeget sem szokás három Tigris-páncélos legénységére bízni pár kilométerre a front mögött egy elhagyott francia bankban. Ez a sokoldalú és következetes abszurditás azonban nem megy a történet élvezhetőségének a hátrányára, mivel egy vígjátéknak nem kell a tiszta ész szabályai szerint működnie. Persze, még nagyobb lenne a hatása, ha így lenne, de nem így van és ezt meg kell bocsátani neki.

 

Annak érdekében, hogy semmi se zavarja meg az általános jókedvet, az ellenséget, mint komolyan vehető tényezőt egyszerűen kihúzta a sorból Troy Kennedy Martin, a forgatókönyvíró. Tény, hogy Brian G. Hutton rendező keze alá rengeteg jugoszláv statiszta szegődött a produkcióhoz német egyenruhában futkározni, de a sötét oldal itt azért nem sötét, mert itt semmiféle jellemábrázolás nincs, egy szürke massza az egész náci népség, akiket Kelly hősei egyszerűen lemészárolnak és kész. A filmbeli kalandpark amúgy nem túl eredeti elemekből áll össze: a hősöknek fizikai akadályok állják az útját, amelyet leginkább nyers erővel és csak kisebb részben furfanggal győznek le. A németek – mint ahogy azt már a nyugati filmekből megszoktuk – természetesen itt sem észlények, erre utal az is, hogy amíg az amerikaiak tudják használni a kézigránátot és a géppisztolyt, addig a németek csak ez utóbbival barátkoztak meg, holott az esélyeik kiegyenlítettek lettek volna, ha ők is megtanulják a gránátdobás fortélyait. Viszont legalább a film nem helyezett semmiféle hangsúlyt arra, hogy a nácik barbarizmusát bemutassa, ez nem volt a célja, a németeket itt természeti akadályoknak mutatta be. Ráadásul a német katona sem rosszabb vagy több a főszereplőknél: végén még az utolsó Tigrist iránytó SS-tiszt (Karl-Otto Alberty) is átáll az ellenséghez, tekintve, hogy a jelek szerint már eddig sem volt sok érdeke a háború meghosszabbításában.

 

Meg kell jegyezni, hogy a harci jelenetek nagyon látványosra sikeredtek a pusztítás szemszögéből, van tehát tűz és robbanás minden mennyiségben, ez köszönhető volt annak, hogy egyrészt Tito marsall Jugoszláviájában nagy hagyománya volt a háborús filmeknek, továbbá két éven át itt forgatták A neretvai csata (1969) c. szuperprodukciót, amelynek kiokosodott helyi stábja készséggel állt az MGM rendelkezésére. Kis mellékes a sztorihoz: Jugoszláviát nemcsak a profi és olcsó forgatási költségek miatt választották, hanem azért is, mert a délszláv hadseregnek volt még néhány megmaradt eredeti (!) Sherman-tankja; ellenben a Tigriseket a szovjet T-34-esekből (mások szerint M-47-esekből) „pakolták” össze, mivel a Tigrisből már akkor sem volt sok maradványként – mára 21 működőképes darab maradt meg. (Beleértve Sturmtiger – „rohamtigris” – nevű ocsmányság két példányát is.)

 

A hangsúly tehát az amerikai oldal színes egyéniségein van. Amerikai? Ez is éppenséggel megkérdőjelezhető, mivel Csodabogár (Donald Sutherland) csapata többnemzetiségű, a multikulti korai állomása, amely lehet akár kanadai vagy angol is, Csodabogár a háború megvetéseként egy Vaskeresztet visel a nyakában, a bandája pedig úgy néz ki, mint valami BKV-brigád csőfektetés közben, szóval nacionálé szerint egyszerűen beazonosíthatatlanok. Ellenben Kelly (Clint Eastwood) és a Bazi Joe (Telly Savalas) osztaga már nyilvánvalóan amerikai, de ennek sem sok jelét látjuk: sehol egy célzatosan lengő csillagsávos lobogó, vagy valami egyéb patrióta hadikellék. A két társaság végül is bizalmas magánügyben jár el, ide nem illenek az ilyen magasabbrendű eszmékre vonatkozó dolgok. Erre utal az is, hogy még rendfokozatokat sem használnak a szereplők, annyi derül ki összesen, hogy Bazi Joe őrmester, Kelly meg egy közlegénnyé lefokozott hadnagy; a többiekről kiskatonák, már ha a sarzsit tekintjük, egyedül Vaskalapról (Don Rickles) és Csodabogárról lehetne sejteni azt, hogy esetleg ezek őrmesterek. (A stáblistából tudható, hogy Csodabogár őrmester, Vaskalap meg főtörzsőrmester lehet, a karsávok alapján legalábbis.) Kedves kis vicc ráadásul a mese végén, hogy amikor a francia kisváros a felszabadítókat ünnepli, egy kisfiút vág mutat egy pillanatra a kamera, amint éppen náci zászlót lenget – ezzel kifejezve azt, hogy itt a nemzeti-politikai hovatartozás érdektelen, a háború őrület, ha pedig az, akkor már hadd legyen idétlen is.

 

A jelzett színes egyéniségek rondák és túlkorosak, viszont bátrak és állhatatosak – mondjuk, 16.000.000 dollárnyi arany képes ezzé tenni az üregi nyulat is. Fura viszont a dologban az, hogy Kelly a legkevésbé érdekes az egész társaságban: Eastwood gyakorlatilag egyet tud – szűkre vágott tekintettel méregetni az ellenséget és kurta ötleteket osztogatni ferde szájjal. Nem azt mondjuk ezzel, hogy unalmas a figurája, hanem azt, hogy az leginkább nincs is, mert nyomtalanul múlik el a normalitásával együtt az életünkből. Akik igazán eleven személyiségeket teremtettek meg (helyette), azok a két csapat vezéralakjai: Telly Savalas a folyton káromkodó, leállíthatatlan erőember, azaz Bazi Joe személyében, meg Don Rickles Vaskalap, a géhás alakjában, aki biztos háttérmunkáját hagyja ott a kaland kedvéért, viszont ennek eredményeképpen ő lesz egyedül az, aki személyiségfejlődésen megy át: az eleinte nyűgös és kekeckedő alakból végül igazi katona lesz. De mindenki fölött ott lebeg Donald Sutherland, aki aztán tényleg maradandó humorforrásnak bizonyul. Az általa megformált Csodabogár több az egész stábnál: neki tényleg egyénisége van. Csodabogár hányaveti nyugalommal veszi tudomásul az események alakulását, amelyhez láthatólag (mint ahogy mindenkinek itt) semmi köze sincs sem eszmeileg. Ha viszont neki kell alakítani a sorsát, akkor abba késlekedés nélkül, higgadtan és végtelen szakmai alapossággal vág bele: személye a profizmus, a gyermekiesség és a fatalizmus keveréke, amelybe perverz elemként az affektáló homoszexualitást is belecsempészték az alkotók. Az egyik legjobb jelenete – amely mindent elmond a személyéről – az, amelyik a film végén kerül elő: a harckocsija lerohadt, ezért azonnal kényelembe helyezi magát egy romos hátsó udvarban, és amikor megkérdi tőle a kissé ideges Bazi Joe, hogy mi a fenét csinál itt, akkor nyájasan azt feleli: bort iszok, sajtot eszek és napsugarakat gyűjtök magamba, mihelyt azonban harci feladatot kap a Tigris legyőzésére, késedelem nélkül akcióba lép és lényegretörő – mint a halál. Ha ő nincs, gyakorlatilag megdöglött volna a film.

 

Döglött, merthogy a többi hadfi is ugyan mind egyéniség, de csak igen könnyed vonásokkal odavetve, senkinek sincs önálló nagyjelenete, karizmájukat az adja, hogy különösebb duma nélkül teszik a dolgukat, de azt legalább igen következetesen. (Kis érdekesség, hogy a szereplők között nincsenek négerek. Nem a csapatban nincsenek, hanem sehol sem. Ez – még – a fehér ember filmje, pedig már de nagyon benne jártunk a hippimozgalomban!) Meg hát a poénok területen sem teljesít valami nagyot a film.

 

Mert egy abszurd történetet természetesen szellemes megjegyzéseknek kell kiegészíteniük. Ez azonban itt nem lehet kapcsolatban a nőkkel, mégpedig azért, mert ebben a filmben egyetlen nőnemű lény sem szerepel, mármint a statisztérián kívül. Ami nagyon is helyes, végre egy meskete, ami nem akart belemerülni érzelmi útvesztőkbe. A beszólások területén azonban Csodabogáron kívül sok érdekességre ne számítsunk: a többiek nyelvére tolt ötletek ugyanis legfeljebb hétköznapi szintű, lekezelő kiszólások, kár ezeket túlértékelni, ellenben Sutherland tényleg tud eredeti lenni, még ha az teljesen abszurd is (ld. a negatív hullámokat).

 

A jókedvet kellemesen festi alá Lalo Schifrin zenéje, amely még a plagizálást is megengedi magának, mert a végén, amikor Csodabogár, Kelly és Bazi Joe a Tigris felé menetel, Eastwood addigi legnagyobb filmsikerének, vagyis A jó, a rossz és a csúf (1966) zenéjének (Morricone) nehézkesebb parafrázisát nyújtja. A Burning Bridges (Égő hidak) c. szám pedig Schifrin sajátja volt, semmi köze az 1967-ben megjelent Glen Campbell-albumhoz. Ez a cím egyébként ugyanazt jelenti magyarul is, mint az angolban, hogy ti. felégetni magunk mögött a hidat, vagyis: nincs visszaút. Az új kor dallamát jelentette benne a beat-beütés, akár a Hair c. musicelben is simán elmenne. A vágás zökkenőmentes, ütemes, bár sok képkezelési eredetisége nincs a műnek, és nagyobb drámai helyzetre sem kell felkészülnünk az aknamezős jeleneten kívül [amelyet aztán reaktiváltak a Ryan közlegény megmentése (1998) c. hiperrealista Spielberg-opusban].

 

Összességében egy klasszikus, maradandó alkotást láthatunk, amelynek nem elsősorban a részletek adják meg az erejét, meg nem is az eszmei mondanivaló, hanem egyszerűen az a felelőtlen könnyelműség, ahogy a háborúba belefáradt katonák végre a saját igazukért harcolhatnak, s ez mindenkiből kihozza a legjobbat. Mivel pedig fél évvel korábban mutatták be a M.A.S.H.-t is, aki akarta, értette, hogy itt nem Dél-Koreáról és a Kelet-Franciaországról van szó: ez a film is a vietnámi háború ellen íródott, hiszen ott aztán senki nem volt, aki azonosulni tudott volna az USA saigoni helytartóságával. Hacsak pénzért nem…


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés