2010. 07. 15.
Kairó bíbor rózsája (The Purple Rose of Cairo - 1985)
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):

Az még hagyján, hogy a néző megunhat egy filmet, de mi történik, ha a film szereplőjén uralkodik el ez? A Kairó bíbor rózsája c. zenés mű főszereplője, Tom Baxter (Jeff Daniels) pont ilyen helyzetbe kerül: már nem bírja tovább, hogy folyton csak bámulja őt a nép, neki friss élményekre van szüksége, tehát egyszerűen lelép a filmvászonból és közli Ceciliával (Mia Farrow), a lumpen férjétől megviselt, már csak a moziálmokban hívő pincérnővel, hogy udvarolni fog neki. Mielőtt bárki felocsúdna a döbbenettől, a páros elhagyja a filmszínházat. Nemsokára nemcsak az újságírók és a rendőrség száll ki, hanem Baxter alakítója is: Gil Shepherd megőrül az izgalomtól, hogy felívelő karrierjének milyen véget vethet ez a kaland, most ugyanis paradox módon azt vetik a szemére, hogy túl jól alakította Baxter alakját, biztos emiatt támadt fel a figura és hagyta faképnél a nagyérdeműt. Egy ilyen színészi teljesítmény a jövőben kész öngyilkosság a filmgyáraknak, úgyhogy azonnal értesse meg a teremtményével, hogy hol a helye, vagy ha nem, akkor megnézheti magát. Ez az epésen elmés ötlet finoman rezonál arra a tévhitre, hogy egy színész általában azonos a szerepével.

Shepherd egy szerencsés véletlennek köszönhetően ő maga is belefut Ceciliába, akibe épp úgy szerelmes lesz, mint teremtettje, aki egy vidámparkban bujdokol. Mint ahogy az az első pillanattól kezdve várható volt, Cecilia végül választás elé kényszerül: a filmben éljen tovább, vagy a valóságban? Döntését helyeselni tudjuk, de ekkor jön a feketeleves…

A groteszk kis ötlet Oscar-jelölést ért, Jeff Daniels pedig begyűjthetett egy újabb nagynevű rendezőt a névsorába: valahol egyébként magát alakította, hiszen még ő is a pályája kezdetén állt. A film nem akar sem tragikus, sem romantikus lenni, és még csak különösebben vicces sem: ugyanis mind a három egyszerre van jelen benne kellemes arányban szétosztva a két férfi és Cecilia férje (Danny Aiello) között. Baxter a humoros oldalt adja, mivel bár a filmekben jól eltájékozódik, de a valós világban annál kevésbé (mondhatnánk akár, hogy Isten hozta, miszter!), egy gyermekded lélek, aki boldogan kap minden élmény után, még akkor is, ha az épp verésben nyilvánul meg; Shepherd inkább a romantikus kereteket tölti ki, mivel az ő jelenléte és szerelme valóságosabb, mint Baxteré, s dominál benne a régi toposz a felső körökből a nép egyszerű lányához leereszkedő férfiről; Monk, Cecilia férje pedig a tragikus oldalt jelképezi, amely elől a nő menekül. Ugyanakkor mindegyik férfi rendelkezik a másik jellemvonásával is  - Monk izgágán ugrabugrál, valahányszor el akarja őt hagyni a felesége, Baxter őszintén szerelmes a nőbe, Shepherd pedig leszállítja neki az igazi tragédiát, mintha nem lenne neki elég még a nagy gazdasági világválság.

A film vége most kivételesen nem happy end, amely általában jellemző volt e korszak Woody Allenjére, hanem kifejezetten szörnyű, gyakorlatilag egy erkölcsi mélypont, amely teljesen átértékelteti a nézővel az addig látottakat. A film erre a komor csattanóra épít és éppen ezzel áll helyre a világ rendje, az a rend, amelyen Fred Astaire és Ginger Rogers sem segíthet, illetve csak ők segíthetnek – elfeledni az egészet. A nézővel meg megértetni, hogy abban, amit a gyöngyvásznon lát, nem reménykedhet. Az nem a megváltás, az nem az élet, az csak egy jó tréfa - vagy ha rossz, akkor sem lehet belehalni. Ami ugyebár azokról az emberekről, akiket szeretünk, nem mondható el.


Kulcsszavak: Woody Allen

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés