2010. 07. 14.
Broadway Danny Rose (1984)
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):

Danny Rose (Woody Allen) csak a film főcímében veszi fel a Broadway előnevet: neki ugyanis semmi köze a nevezett utcához. Oda csak a nagymenők jutnak be, márpedig Danny, ez a csupaszív impresszárió képtelen magához kötni egyetlen felfedezettjét is: amint a védenceit pályára állítja, azok faképnél hagyják őt, mert nem nézik ki belőle, hogy stabil karriert biztosítana nekik a magasb régiók éles versenyében, ahová nem szív kell, hanem kapcsolatok. Dannynek pedig ilyenje nincs…  

Legújabb pártfogoltja Lou Canova (Nick Apollo Forte), az iszákos és elhízott bárénekes, aki egykor eljutott 20 percig a slágerlisták élére, azóta viszont folyamatos lejtmenetben él. Mivel azonban kitörőben van a nosztalgiaőrület, így Lou ázsiója is meglódul. Már csak egyetlen baj van: a nagy visszatérésről szóló koncertjén akkor tud igényes minőséget nyújtani, ha ott ül a nézőtéren legújabb szerelme, Tina (Mia Farrow) is. Aki épp sértettségi rohammal küzd.... Danny tehát beveti magát, hogy rávegye a hisztis szöszit a jelenésre, csakhogy ebben nem pusztán a nő idegbaja, hanem annak brutális olasz barátai is akadályt jelentenek. És amikor végre az egész napos őrület után összejön a show, kiderül, hogy volt a nézőtéren még egy érdeklődő, akiről ez idáig csak Danny nem tudott…

A történet nem éppen igénytelen, jó lehetőségek vannak benne az ügybonyolításra, de aztán megmarad egy mafla kergetődzésnél a maffiával, majd a vége kiszámíthatóan sekélyessé és érzelgőssé válik: Tina végül leveszi a napszemüvegét és belenéz mosakodás után a tükörbe, s végre rájön arra, hogy semmi köze sincs Louhoz, a szívtelenhez. Közhely, mint ahogy a „megtérése” is Dannyhez. Persze nem lenne baj, ha megtudnánk, hogy ezek után hogyan lett a nyeszlett menedzserből „Broadway”, vagyis hogyan tört föl, és mi ebben ennek a „csodálatos barátság kezdetének” a szerepe a lelkifurdalástól megkínzott Tinával; ha pedig nem sikerült neki a dolog, akkor nem gúnyból adták-e neki ezt a prédikátumot. A narráció egyébként ügyesen vezet félre, mivel a film végéig nem derül ki, hogy Danny már végleg a múlt idő, vagy még mindig él?

 

Ami a poénokat illeti, itt sajnos alulteljesített a rendező által jegyzett forgatókönyv, hiszen egyetlen fárasztó humorforrásként Danny folyton idegesen és elégetlenül hajtogatja azt, hogy mennyire elege van az egészből. Sokkal tisztességesebben teljesít a film az érzelmek terén, bár sok meglepetésre itt sem számíthatunk, ráadásul az egésznek van egy kis Manhattan (1979) mellékíze, ott búcsúzunk azzal Woodytól, hogy jobban kellene bíznia az emberekben. Összességében tehát egy kedves kis darab az életműből, amelyből azonban leginkább csak Nick Apollo Forte profitált, mivel önmagát játszotta, és azóta ennek a filmnek a hírnevéből él. Már úgy, ahogy.


Kulcsszavak: Woody Allen

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés