A Woody Allen által (körmön)font két, egymástól független eseményszál csak a film végén ér össze, de nem konfliktusos, hanem összegző jelleggel: a bűnös és a balfácán találkozik itt egymással, hogy a másik sorsáról mit sem tudva jussanak a lapos közös nevezőre, miszerint az életünket csak egymás iránti szeretet által szabad irányítani, mert egyedül ez képes élhetővé tenni a világot. S mikor néha olyan kényszerhelyzetbe kerül az ember, hogy csak a bűnökhöz és vétkekhez folyamodhat, egy kérdés marad vissza: hogyan vesse le magáról ezeknek a terhét?

Judah Rosenthal (Martin Landau) sorsa az egyszerűbb: a zsidó hitközség nagyrabecsült tagja sajnos nemcsak a feleségét csalta meg egy stewardessel, hanem még sikkasztott is, és bár mindkettőt jóvátette – a nővel szakított, a pénzt visszaadta - , most mégis borzalmas helyzetben van: ugyanis Dolores (Anjelica Huston) úgy dönt, hogy ha már a férfi nem lehet az övé, romokba dönti annak és az egész családjának az életét. Judah végül kénytelen maffiózó testvéréhez fordulni, aki megszervezi neki a probléma megoldását. Végleges jelleggel… Judah persze válsággal küzd a nő halála miatt, még Istent is felfedezi magában, de idővel ráébred, hogy mennyivel kellemesebbek a szorongás nélküli reggelek a családja körében, így aztán megbékélve feledi el a gyilkosságot.

Nála komplexebb életet élő személyiség Cliff Stern (Woody Allen), a fapados rendező, aki megannyi pocsék dokumentumfilm után végre nagy lehetőséget kap: kegyelemkenyérért hízelgő portréfilmet kell forgatnia sógoráról, az utolérhetetlen Lesterről (Alan Alda), a tv-komikusok fejedelméről, aki percek alatt dönti romokba az önbizalmát és fokozza végletekig az iránta érzett gyűlöletét kicsattanó kacajaival, bombasztikus álbölcsességeivel, lehengerlő szexualitásával, és nem utolsósorban a hírnevével és a gazdagságával. Cliff pénzért eladja a lelkét ennek az ördögi projektnek, de legalább így kapcsolatba kerül Halley-vel (Mia Farrow), a producerrel, aki miatt még döglődő házasságát is felrúgná. De kell a pénz, mivel nagyportrét forgat az öreg, Auschwitzot túlélő professzorról, aki élete összegzéseként felemelő gondolatokkal tágítja a fejét, s ez végre ráadásul meghozná neki a sikert is. A végén azonban minden a visszájára sül el: teljes ledöbbenésére Halley Lester felesége lesz, Lester meg kirúgja őt, amikor szembesül a gonosz paródiává fajult portréjával, az életigenlő Levi professzor pedig kiveti magát az ablakon. [Ez a karakter tényleg létezett, Primo Levi (1919-1987) volt a neve.] Cliffnek, a balszerencse üldözöttjének ezzel vége: a film végén már csak bódultan heverve hallgatja kölcsönöltönyben Judah békés fejtegetését arról, hogy a bűnt meg kell tudni bocsátani magunknak, ha annak súlya kisebb, mint amit meg akartunk véle védeni.

Judah egyszerű és tiszta ügy – nem alkuszik meg a sorssal, hanem szembeszegül vele, mivel ő egy győztes típus; Cliff azonban eleve vesztes, ezért a megalkuvásai is csődbe sodorják, így aztán neki még arra sincs lehetősége, hogy valami normális bűnt kövessen el, egyszerűen folyton kiröhögi őt a sors. Cliff azonban a maga tragikus ártatlanságában is (amelyet legfeljebb csak piti vétkek kísérletei pettyeznek be) boldogtalanabb és pocsékabb alak, mint Judah a véres bűn árnyékában állva. A film ravasz fogása, hogy a végén egyáltalán nem kedvelteti meg velünk a gyászkomikus és mindent elcsesző Cliffet, ezt az erkölcsileg szokványosan szürke alakot Judahnál, a nagyvonalú és tehetséges gyilkosnál, aki olyan oldott boldogsággal búcsúzik tőlünk, hogy csak tiszta szívünkből kívánhatunk neki jószerencsét a jövőre nézve.

A film operatőre az a Sven Nykvist volt, aki addig Bergman fényképészeként híresült el egészen a Fanny és Alexander Oscar-díjáig. Néha érződik is nála a Bergman-vonal, főleg Judah jeleneteinél [pl. amikor félhomályban vall a kapcsolatáról a félvak öccsének, vagy amikor belép gyermekkori családjának az ünnepi ebédlőjébe, amely bergmani parafrázis A nap végéből (1957)]. A Woody Allenről szóló jelenetek viszont teljesen a mester megszokott átlagszínvonalát nyújtják. (Woody filmjei egy-két kivételtől eltekintve sosem parádéztak önálló képkezelési ötletekkel.) A poénok is csak akkor kerülnek elő, ahol a rendező, de Cliff szösszenetei folyton csak kegyetlenkedő önreflexiókból állnak: „Akkor jártam utoljára nőben, amikor bementem a Szabadság-szoborba”, meg: „Egy éve szeretkeztünk utoljára, április 20-n. Tudom, mert akkor van Hitler születésnapja”. A Halley-nek írt szerelmes levele egy James Joyce-plágium („biztosan nem értetted a sok utalást Dublinra”), de a legnagyobb jelenete mégis az, amikor a vetítőben kárörömtől torz vigyorral nézi a portréfilmjét – háta mögött a hüledező Lesterrel.

Cliff pocsékba ment életét azonban nem lehetett volna feldobni laza poénokkal, mert ekkor súlytalanodott volna a figura, holott nem ez volt a cél, hanem az, hogy a film megértesse: a sors kinek így, kinek úgy veti a kockát, a kihívások és a feloldások meg erkölcsileg összemérhetetlenek. Ha nagyon precízen kellene fogalmaznunk: nem a bűntelenség teszi az embert. Ezért is jelölték Oscar-díjra a forgatókönyvet és a rendezést, meg Martin Landaut – és nyilván ezért is nem kapták meg azt.