Az 1854. október 25-én lezajlott balaklavai csata a világtörténelem egyik legérdektelenebb csetepatéja lenne a halottak és sebesültek számát, no meg a jelentőségét tekintve, ha a kiindulópontja nem egy katasztrofális hadászati tévedés lett volna. Történt ugyanis, hogy Lord Raglan, a Krímben állomásozó szövetségesek főparancsnoka végigmérte a csizmája alatt elnyúló terepet és úgy döntött, hogy az angol ágyúkat éppen elhurcolni akaró oroszokat elkergeti a bunkó, de bátor Lord Cardigan vörösnadrágos könnyűlovasságával. Parancsát egy Louis Nolan (1818 – 1854) nevű tiszt vitte a vén tábornokhoz és annak utált főnökéhez, Lord Lucanhoz, akik azonban nem értették a direktívát, mivel nem láttak semmiféle orosz sereget, csak azt, amelyik a saját ágyúik fedezékében gubbasztott előttük egy sivár völgy végén. Kérdezte is Lucan, hogy miféle ágyúkról van szó, mire a türelmetlen Nolan rámutatott a távolban szürkéllő csapatra: hát nem látja, hogy kik ellen kell mennie? Nos, nem ezek ellen kellett volna, csak éppen Lucan, Cardigan és Nolan sem észlelte azt, amit Raglan evidenciának vett: az igazi ellenséget a hegy túloldalán, mert az nekik takarásban volt. Viszont Raglan parancsa a rövidsége miatt nem volt egyértelmű, mivel a fővezérben meg fel sem merült az, hogy Cardigan ráveti magát az orosz ágyúkra nyílt síkon. Nem vette számításba, hogy egy jól megnevelt brit tiszt számára a parancs – még ha az őrültség is - szentírás: Cardigan tehát nyelt egyet és nekivezényelte a 11. Huszárezredet, 666 embert az orosz tüzérségnek. Ráadásul tartotta magát a protokollhoz, vagyis előbb csak poroszkált, aztán átváltott galoppba és csak végül rohamozott. Az oroszok először azt hitték, hogy az ezredet egy részeg vezényli, de amikor látták, hogy a támadási szándék komoly, lőni kezdték a lovasokat. Akik ennek ellenére bevették a sáncot, de hiába csapott át kardos hullámuk az ágyuk fölött, a tartalékból rájuk törő orosz lovassággal már ők sem tudtak mit kezdeni. A csapat még így is olcsón úszta meg: 110-en haltak meg, 129-en megsebesültek, 32-en fogságba kerültek, ellenbe a túlélők egy része is ló nélkül vánszorgott vissza a csapatához: 375 paripa döglött bele az ütközetbe. Utólag persze mindenki egymásra kente a felelősséget, végül megállapodtak abban, hogy Nolan kapitány tehet mindenről – az, szegény, már nem tudott védekezni, az első etapban meghalt egy kósza srapneltől. Viszont a hősies roham – meg az erről írott Tennyson-vers - annyira megmozgatta az emberek fantáziáját, hogy fel sem tűnt nekik, miszerint a tüzérség korában már semmi értelme ezeknek a mentés-kardos parádéknak.

Mármost ebből a szörnyű félresiklásból nehéz bármiféle eszmei következtetést is levonni, tekintettel arra, hogy a hadászatba mindig is bele voltak kalkulálva az ilyenek (mint minden rizikósabb szakmába, ld. orvoslás, jogászat, közgazdaság, politika), a kor állapota meg – a művészektől tudjuk – mindig csak egyfajta lehet: cinikus, álszent, pitiáner és embertelen, tetézve a magánnyal. Tony Richardson aprólékosan rekonstruáló szemei előtt valószínűleg Blimp ezredes, ez a fafejű és tyúkeszű karikatúraalak lebegett, aki a krími háború idején keletkezett a brit sajtóban: ő lett minden új iránt negatív fogékonysággal rendelkező, rozmárbajszos agyalágyult, aki kizárólag parancsra tud cselekedni, legyen az bármekkora eszetlenség is. A film tehát e szinte népmesei katonaalak köré szövődik, s mint ilyen, sikerrel teljesíti a feladatát. Mármint azt, hogy a drillt megértesse: mert egyéb másra sajnos nem alkalmas. 

A mű első fele Londonba kalauzol minket, ahol két síkon folynak az események. Az egyik a tiszti körletben játszódik, a másik a közlegényiek között – ám egyik sem ad túl sok eredeti meglepetést.

Kezdjük Nolan kapitány (David Hemmings) kisszerű katonai és érzelmi bukdácsolásaival. A fiatalember Indiából tér vissza, amelynek következtében paradox módon kinézik őt a jobb körökből, a puskaport sosem szagolt huszártisztek ugyanis azt gondolják, hogy a silány bennszülött szolganépség levadászása még az elegáns láblógatásnál is lealacsonyítóbb. (A szipolylázadásnál erről majd gyökeresen megváltozik a véleményük.) Pedig Nolan törekvő alkat, szakkönyvet írt (a valóságban kettőt is) a könnyűlovasságról, becsületes és érzékeny, ez utóbbit úgy gyakorolja, hogy szinte akarata ellenére elcsábítja legjobb barátjának a feleségét. De pechjére munkakapcsolatba kerül a vérben forgó szemű Lord Cardigan altábornaggyal, pontos nevén: James Brudenell-lel (Trevor Howard), igen, a nevezett ruha „feltalálójával”, aki sajnos a filmben egyszer sem veszi magára ezt a kötött szövetet. A filmbeli Cardigan önfejű, kiállhatatlan, bosszúálló, hisztériás és pokrócmodorú alak, aki köpködve tesz mások véleményére, emellett hajlott kora ellenére szexmániás is. Az összecsapás elkerülhetetlen! Természetesen nincs igazság a Földön és Nolan húzza a rövidebbet: körletfogságba vettetik, ahonnan csak az szabadítja ki, hogy a fáradt és unott Lord Raglan (John Gielgud) tábornagy, a krími expedíció vezetője maga mellé emeli őt szárnysegédnek.

A rendező ugyan elegánsan villantja fel a korabeli úri középosztály életvitelének helyszíneit és kellékeit, de mindezt egy kidolgozatlan, mondhatni snassz szerelmi háromszög és egy ugyanilyen kisszerű függelmi jogvita keretében teszi: láttunk már ilyet százat és ezeret, sok meglepetés egyik miatt sem éri a nézőt, pláne, hogy a mű kitakarékoskodja a történések társadalmi vetületét is a végkifejletekből. Pl. mindvégig nem tudjuk meg, hogy Nolantól van-e Clarisse (Vanessa Redgrave) gyermeke, mint ahogy a Lord Cardigan hiszteroid akarnokságát is csak egy röpke füttykoncert szidja le a színházban, ahol azonban a vén csataló – jelleméhez híven – még gúnyos derűvel fürdőzik is egyet a tömegek utálatában.

Az első rész második vonulata, vagyis a kiskatonák betörése pedig aztán több mint középszerűre sikeredett, mert aki megnézte az Acéllövedék c. Kubrick-filmet, annak lehet igazán képe arról, hogy miként megy ez egy évszázad múlva is – ehhez képest itt még kifejezetten gyengéd a színvonal. Ezen az sem segít, hogy Richardson megpendíti tragikus akkordként egy őrmester sorsát, akit Cardigan kémkedésre akar rávenni, és az bánatában részegen tart szemlét. Ezt egyetlen hadsereg sem tűri el, büntetése tehát nem sajdítja meg a szívet. (Csak a hátat.)

A film második felében viszont már magát a hadjáratot látjuk a lehangoló, bár átmeneti végeredménnyel. (Merthogy a beavatkozás teljes sikerrel járt, a cár birodalma úgy megroppant, hogy Alaszkát is el kellett adniuk 1867-ben az államcsőd veszélye miatt.) Raglan fölényes és azt hiszi, hogy fenemód érti a dolgát, Lucan és Cardigan gusztustalanul marakodnak, és természetesen nem maradhat ki Cardigan szexjelenete sem a hadtápos tiszt fehérmájú asszonyával. [Fanny Duberly (Jill Bennett) a valóságban is élt és a Krímben „szolgált”. Csak nem így…] A film vége pedig a már jelzett, szépen kivitelezett halálroham.

Hiába zeng fel a film eleji animációs betétben a korabeli Anglia – nem alaptalan – dicsérete, és később hiába mutat rá egy másik ilyen inzert arra, hogy faramuci módon egy keresztény ország miként védheti meg a lassan rohadó Oszmán Birodalmat, a sok közhelyes emberi kapcsolat bemutatása miatt ez most kevés társadalom- és történelemkritikának. Ráadásul a főszereplőnek kiemelt Nolan kapitány a legérdektelenebb az egészben, mert bár ő „adta ki” a hibás parancsot, azon kívül, hogy egy derék, szép szál, bajszos fiatalember ő, aki végül leesik a lováról, több nem marad meg belőle az emlékeztünkben - a három torz lordból annál több. Ráadásul már csak azért sem lehet belőle hőst faragni, mert a „fekete palack” botránya nem is hozzá, hanem egy John Reynolds nevű tiszthez kötődik.

Richardson feladta azt a finom társadalomkritikai vonalat, amellyel még egy évtizeddel ezelőtt betört a filmpiacra: most egy szép hadügyi panorámát csinált, olyat, mint a Borogyino-körkép. Csak, mint tudjuk, az ilyen körképeknek nem a festészeti értéke a nagy, hanem a szélessége és a hosszúsága. Ez a film drága volt és hosszú lett, de így már méltó emléket állított azoknak, akik hősiesen összehozták ezt az elbaltázott mészárszéket.