2010. 07. 07.
A Mississippi szirénje (La sirène du Mississipi - 1969)
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Normal 0 21 false false false MicrosoftInternetExplorer4

Truffaut nagy tisztelője volt Hitchcocknak, így aztán néhány feledhető filmje (Négyszáz csapás, Jules és Jim, 451 Fahrenheit, meg egyéb bagatellek) után úgy döntött, hogy ideje megalkotni a Nagy Utánzatot, amelyben a gyakorlatba ültetheti át a rajongását. Mindehhez természetesen Belmondo és Catherine Deneuve dukált, hiszen mégiscsak csúcstermékről lenne szó…

A film valóban az angol mester kopírozásával indul és tart ki a feléig. Megjelenik a kies Reunion szigetén a szőke (na jó, itt vöröses) hajú titokzatos nő (Hitchcock összes nője szőke volt), aki egyáltalán nem hasonlít arra, akivel a házasodni akaró Louis (Belmondo) addig levelezgetett. A gyanús jelek szaporodását végül Julie (Deneuve) távozása követi a férfi vagyonával: vele együtt 28.000.000 frank tűnik el a dohánygyáros bankszámláiról. Itt előkerül Hitchcock másik kedvence: a magánnyomozó (Yves Drouhet), aki elrepül Franciaországba kinyomozni az ügyet. Addigra már mind tudjuk az igazat: a nő megölte Louis menyasszonyát a Mississippi fedélzetén, most pedig valahol az ő pénzén éli világát. Ez is Hitchcockra volt jellemző, hogy ti. nem a film legvégén fedte fel a titkot, hanem már a kétharmadánál-háromnegyedénél, onnantól kezdve a nézőnek már csak azon kellett rágni a körmét, hogy a szereplők közül is ki fog rájönni erre hamarabb. Mindezt hangulatilag igyekezett aláfesteni Antoine Duhamel a zenéjével, amely egy az egyben Hitchcock kedvence: Bernard Herrmann erőszakos, tömör, szaggatott és sötét dallamvilágát veti be egy-egy mozgalmasabb jelenetnél.

De már itt kezdenek kijönni a másolás tökéletlenségei. Mert a zene Hitchcocknál csak akkor csap fel, ha valóban valami sorsfordító mozzanat kerül elő, itt viszont a teljesen mellékes és érdektelen eseményeknél is előkerül, ami egy idő után fárasztó hatást kelt. A titok túl hamar derül ki, a film felénél már ott állunk a kész tények előtt, az összeesküvés leleplezve, tehát épp a mozgósító főtéma fújt ki. Belmondo és Deneuve kettőse hiteltelen, vázlatos és unalmas, a rendezés nem foglalkozik azzal, hogy megpróbáljon érzelmeket bemutatni közöttük, néhány randivonalas tucatszituációval letudja az ismerkedésüket, Louis ráadásul nem apránként jön rá felesége titkára, hanem egyik pillanatról a másikra – addig legfeljebb csak sejteget valamit. Amikor pedig Louis végül – egy túlzottan is közönséges véletlennek köszönhetően a nő nyomára bukkan (meglátja a tévében táncolni), várjuk az új, izgalmas fordulatot, megbocsátva az eddigi rohammunka felszínességét. Különösen inspirálhat minket erre Louis álma a kórházban, amikor több Hitchcock-film motívuma kerül elő: a sínek a mester korai munkáit idézik fel (akkor sokat dolgozott vonatokkal), a dőlten egymásba futó vonalak az Észak-északnyugat (1959) főcíméből kerültek elő, az alulról fényképezett országúti fák koronája pedig a Szédülés (1958) ama részéből, ahol James Stewart a halálba fuvarozza Kim Novakot.

De sajnos Truffautnak már semmiféle kriminális vonal nem jutott eszébe, hanem ráállt egy hiteltelen szerelmi szál boncolgatására, amelynek az alapját az adja, hogy csalódása és legatyásodása ellenére Louis mégis a pénzét elszóró Julie mellett akar maradni. Aki engedi ezt, bár hogy mit remél ettől a kapcsolattól, kideríthetetlen. A film második fele így teljesen elszakad az elsőtől, nincs itt már sem krimi, sem titok, sem hangulat, már csak Louis van, aki eladja a gyárát, felszámolja a korábbi életét, s még a saját nyomozóját is meggyilkolja, mert az túl szorosan értelmezte a feladatát, és fel akarja jelenteni Juliet. Ez a kiiktatás ugyan finoman visszainteget a Psycho (1960) hasonló jelenetére, ahol Martin Balsamot öli meg a házigazda a lépcsőn, csak amíg ott ez előrevitte a cselekményt, addig ez itt alig: Louis továbbra is tehetetlenül vergődik a saját szerelme karmaiban, Julie meg hagyja ezt. Hogy pontosan miért, annak csak a jó ég a megmondhatója, mint ahogy az is, hogy közben miért mérgezi módszeresen a férfit és végül miért menti meg. Nyilván nem azért, hogy ne egyedül kelljen átvergődni a hólepte svájci határon… A páros egyre céltalanabb szerelmi életét a két színész képtelen élettel betölteni, mert az élethez értelem is kell, az meg itt nincs. A film második felében ráadásul a rendező teljesen magára hagyja őket, lényegében senkit sem szerepeltet rajtuk kívül, a rendőrség sincs sehol, meg Louis menyasszonyának a nővére sem, aki pedig szintén megzavarhatta volna az állóvizet. A vegetáló, eső-kelő, unottan menekülő házaspár egyre funkciótlanabbul hagyja magára az unalommal a nézőt, és a végén kész megkönnyebbülés lesz, hogy kimennek a képből, be a ködbe.

Truffaut nem tudta eldönteni, hogy thrillert akar csinálni, vagy valami érzékeny szemléletű szociodrámát, így aztán sem ez nem lett, sem az nem lett – leginkább semmi sem lett. Nem tudjuk, hogy Hitchcock mit mondott rá, de ha volt esze az öregnek, nem dicsérte meg érte.



bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés