Van-e nemesebb küldetés a kiszolgáltatottak és meghurcoltak védelménél? Ugye, hogy nincs! Márpedig vannak rászorultak bőven: a fegyvergyártás, a szesz- és dohányipar, a fókavadászok, a fakitermelők, a gyorséttermek, az atomenergia- és kőolajlobbi mind a társadalmi közhangulat megvetett tagjai pusztán azért, mert a széplelkeknek a többségre erőszakolják a magánízlésüket. Arra a többségre, amely persze kocsival jár, sikít, ha el akarják venni tőle a fegyvertartási jogot, dohányzik, iszik, prémsapkát hord, fabútort használ és gyorsétteremben eszik. Egy biztos: aki e meggyötört óriások védelmét vállalja fel, annak – - a feladathoz méltóan - emberfeletti harcra kell felkészülnie. Nick Naylor (Aaron Eckhart) számára azonban a dohányipar védelme inkább vidám játék, mintsem kihívás: ő ugyanis a csúsztatások és mellébeszélések verhetetlen sprintere, lételeme a televízió, ahol sármos lazasággal szívja el a levegőt az összes béna erkölcscsősz elől. A bevezető képsorokban éppen az éri el, hogy egy dohányzástól rákos kisfiú lazán pacsit ad neki, miközben a tüdővédő gittegyletek mellette feszengő tagjai a fejleménytől elbutult tekintettel merednek a kamerába.

Nick ugyanis őszinte. Esze ágában sincs letagadni a dohányzás rákkeltő hatását. Nem ez itt a lényeg, kérem, hanem az, hogy van-e jogom pusztítani magamat, vagy van jogom pusztítani magamat? Mert ha igen, akkor miről beszélünk? Nick következetes elvével ugyancsak nehéz vitába szállni, hiszen gyakorlatilag mást sem csinál, csak az Alkotmányt citálja utolérhetetlen bájjal egy konkrét tárgyra vetítve. Nem csoda, hogy ellenségei piszkos módszereinek a csapásai után a film végén mégis fölényes erkölcsi győzelmet arat mindenki fölött.

A történet könnyen áttekinthető, bár könnyebb fogyaszthatóság kedvéért kissé felületes: Nick arat a stúdiókban, megvesztegeti Marlboro Mant, aki épp tüdőrákban haldoklik, kifecsegi kis titkait egy újságírónőnek, aki lerántja róla a leplet, közben elrabolja őt egy egészségalakulat, s végül a munkájából is kihajítják; de Nick feltámad és jó szokásához híven lefegyverzően őszinte lesz a kongresszusi bizottság előtt. No, nem úgy, mint a Bennfentes c. film főhőse, nem: de a hatás brutálisabb is annál… Ezzel a végső slusszpoénnal – amire az egész film épült - aztán a bizottság is képtelen mit kezdeni, ott ui. arra készültek fel, hogy Nick vagy önostorozásba kezd, vagy izzadva hazudozni fog. De ő az egyenes utat választotta, így aztán szerepeltetése felsülés mindenkinek, aki abban hitt, hogy ez az ember esetleg megváltozik…

A film gyors képek váltakozásából áll, a kamera sosem pihen: folyton nyargal, vonul, ugrál, kacsint és csak akkor vált át átmeneti nyugalomba, ha a szereplők beszélgetni kezdenek; s teszi mindig ezt pergő, vidám zene mellett, amely egyfajta légiességet kölcsönöz az egésznek, akárcsak a szintén tömörítésre alkalmazott narráció. Ez és a párbeszédek ugyan mérsékelten szellemesek, csak egy-egy kiugró poénrészük van (pl. amikor a fegyverek, a szesz és dohányzás halálozási rátáit veti össze az „halálkommandó”, Nick asztaltársasága), de mivel minden mondat a cselekmény előrelendítését szolgálja, így egy másodpercnyi üresjárat sincs a filmben. A szellemeskedéseket pótolja viszont a főszereplőből áradó fesztelenség és nyíltság, ahogy őszinte tekintettel és kisfiús mosollyal tapos el minden humanista kezdeményezést a környezetében; a mellékszereplőkben pedig az őáltaluk képviselt társadalmi szerepek szándékoltan idétlenre festett alakjai nevettetik ki magukat. Nem csoda, hogy mindenki megőrül Nicktől a másik oldalon – mi pedig tényleg elhisszük róla, hogy ez az ember egyszerűen sebezhetetlen, hiszen ő legalább tényleg őszintén hisz abban, amit csinál, ráadásul még törvényes is az egész. Nick Naylor álcamentes karaktere lehengerli a történetet, így aztán a derültség alapját leginkább az ellenoldal hisztériás frusztráltsága és Nick magabiztossága közötti feszültség adja, meg persze az, ahogy Nick beszél szenvedélye tárgyáról, a dohányiparról: ötletesen védi és őszintén nem takargatja annak felette setét felét. A film kis ajándéka Nick fiának, Joey-nek (Cameron Bright) szerepeltetése, aki láthatólag ugyanolyan szókimondóan szófosó ember lesz, mint az apja, ezért is tart vele lelkesen annak az üzleti útjain, ahol önfeledten szívja magába az észt.

A legnagyobb bátorság az őszinteséghez kell, ezt tudjuk; a sátán őszintesége pedig mindig is nyerő volt már Faust és Az ember tragédiája óta. Egy újabb felvonást láttunk, hölgyeim és uraim – és most gyújtsunk rá. A filmben ugyanis nem tették. Jason Reitman, a rendező eszerint a tisztesség kollaboránsa - még sokat kell tanulnia Nicktől.