2010. 05. 30.
Blama (2010)
Tartalom értékelése (1 vélemény alapján):

A film lesújtó látlelete egy régi igazság érvénytelenítésének, hogy ti. minden korszakban a fiatalság feladata lenne megváltoztatni a világot. Ennek láttán ezt most átmenetileg nyugodtan a szemétbe vethetjük, a jelek szerint ez most egy nem aktuális bölcselkedés, amelyet ráadásul éppen a bölcsészek nem akarnak betartani, pedig ők olyan fene büszkék arra, hogy tele vannak mély gondolatokkal. A film készítői nem akarnak változtatni sehol semmit, mi több: a jelek szerint tökéletesen önelégültek, hiszen úgy gondolták, hogy elegendő felskiccelni a saját életüket a nagyérdeműnek és ezzel már csináltak is valamit.

 

Lópikulát sem csináltak.

 

Akik ezt a filmet, vagy inkább ezt felvevőgéppel rögzített ad hoc monokróm vergődést végiggyötrődték a Toldi Moziban, láthatólag teljesen egyívásúak voltak a film készítőivel, ez mind az öltözködésből, mind a beszédből kisült; ezek után viszont elgondolkodtató, hogy mennyire szégyellték magukat az alkotók miatt (és helyett), s még akartak-e utána elmélkedni is a műben foglaltakról vagy inkább inni kezdtek. Mert ha az előzőt választották, akkor nagy baj van, akkor be kell zárni a BTK-t és világgá zavarni ezt a bandát, bezúzni a folyóirataikat, elégetni könyveiket, kiröhögni őket, ha forgatókönyvvel házalnak, WC-dekorációnak kell használni a festményeiket, akkor már inkább jöjjön Pol Pot vagy Hitler, mindegy, azok legalább izgalmat és mozgást hoznak magukkal, bármi jöjjön, csak ezek ne, de addig is a legjobb lenne – szellemi megelőző vegytisztításként - olyan messzire zavarni ezt a társaságot mindenféle gondolatrögzítő berendezéstől, hogy még véletlenül se ismerjék fel később a billentyűzetet, a kottalapot és a kamerát. Van itt elég zűr, nem kell ide még egy járókeretes, ifjú éveikben már leőszült, érzelmileg leamortizálódott, köldöknéző és fantáziátlan, értéksemlegesen deprimált intellektuális nemzedék is a nyakunkra.

 

A történet nehezen foglalható össze, elengedő annyit mondani, hogy a párok szétmennek és összejönnek, aztán a film második felében már a büdös égvilágon semmi sem történik, csak mindenki mászkál és hisztizik, leginkább tőmondatokban, hogy a szellemi súlypontok még esetlegesen se terheljék le a közönséget. A helyszín a szokásos, vagyis minden magyar film kelléke: Budapest, belváros, gang és egyebek, fiatal értelmiségi életérzés, hogy mit csinálok én itt, meg hogy mi hogyan legyen, elcsesztem és akkor most mi van, mindenki esik-kel és téblábol, számonkérő és értetlenkedő tónusokkal előadott pitiáner nyafogások és hülye tekintetek váltogatják egymást, szóval olyan dolgok, amelyeket mindenki átél, és éppen ezért agy sem kell ahhoz, hogy ezeket valaki filmre vigye, illetve épp ezért lehet őket filmre vinni. (A megfelelő személyek által a megfelelő helyen.) A lábszagúságtól elszakadó közölnivaló vagy legalább valami kis szellemesség persze egy szál sincs benne, a fércmű második felében ráadásul a sztorinak kinevezett vinnyogógyakorlatok következetesen szétcsúsznak és immár totál értelmetlenné züllenek. Közben valami nevesincs punkbanda is időnként zeneügyi hisztériát nyom le, a dalszövegeket azonban nem akarom felidézni, az ember csak azért nem omlik össze tőlük, mert annyira rosszak, hogy ezekhez a bevizelés is már dicséretszámba lenne.

 

A helyszíneknél az alkotók egyébként nem figyeltek fel a terek megfelelő sorrendbe állítására, mert aki ismeri a fővárost, az tudja, hogy onnan oda (ahová a film mutatta) nem lehet menni. Pl. a végén a főhős kilép a tipikus VI-IX. kerületi házának az ajtaján, hogy a repülőtérre menjen, ehhez képest a következő pillanatban a BAH-csomóponton jön be a városba – Budaörs felöl. Gigaciki, hogy már trendik legyünk.

 

A szereplők mind amatőrök, ennek következtében a színészi munka gyalázatos, a szereppel való azonosulás egy gilisztafingnyi ideig sem tör ránk. A kétségbeejtő prímet kétségkívül a Varró Csaba álnevet viselő Kriston Attila viszi, aki minden pillanatban úgy néz ki, mint aki unalmában meg akar halni, sajnos, erre várhatunk, mert csak nem fordul fel. Az egész jelenése mégis azért teszi egy ponton értékelhetővé a filmet, mert őt legalább tényleg utálni lehet: lapos tekintettel, önkínzó undortól lepittyedt szájjal motyog és kaffog bele hisztériás és értetlenkedő mondatroncsokat a kamerába, ezzel akarván jelképezni a világtól való elidegenedettségét, meg azt, hogy jó dolgában most már egyáltalán nem tud mit kezdeni magával. A többiek nevét szégyen lenne még csak megemlíteni is, ezt a sanszot nem adjuk meg nekik, ők „csak” sehol nincsenek, egy halom üres tekintetű, béna alak, akikkel tele vannak éjfélkor a romkocsmák, meg az abortuszklinikák. Kriston viszont a filmben tömören és egyszerűen egy irritáló nímand, a karakterének kész megváltás lenne, ha ráeresztenénk három fegyencet, akik megkefélnék őt egy teherkocsi platóján, akkor aztán Csabi cica rájönne arra, hogy mi az élet értelme, bár ez a használati utasítás az egész dilettáns stábra vonatkozhatna, ez határozottan segített volna legalább külalakot adni az értelmetlenségnek. Áron Mártával, a rendezővel remélhetőleg soha az életben nem találkozunk egyetlen stáblistán sem, kivéve a takarítónők és az anyagbeszerzők között, hiszen ezt az egész borzadályt az ő korérzési „zsenijének” köszönheti a magyar kultúra. Amely filmmel, nyugodtan mondhatjuk, sikerül eljutni egyfajta szellemi mélypontra, és csak azért nem fog ebbeli minőségében hatást kelteni, mert ez a filmet normális mozik nem mutathatják be – de normális néző sem nézheti meg. Ha fizetnek érte, az persze más. Mert ez a film tényleg egy blamázs.


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés