Félicien Marceau, a film alapját képező Le Corps de mon ennemi (magyar irodalmi címe: Ellenségem holtan hever) c. kisregény (1975) szerzője a kiadás éve után elnyerte Franciaország legnagyobb értelmiségi kitüntetését: a Francia Akadémia tagja lett. Ezt maga a stáblista is a tudomásunkra hozza, ezzel előre jelezve azt, hogy a mű nem éppen a belmondói humoriizálás és verekedés tárháza lesz, hiszen ehhez túl nemes alapokra épít. Ráadásul ezt is 1976-ban készítették el, ezért – az irodalmi siker meglovaglása mellett - az író előtti hódolat mementójává vált már eredeti szándéka szerint is. Henri Verneuil rendező, aki már többször forgatott együtt Belmondoval, most tehát összekapta magát és igyekezett egy olyan filmet készíteni, amely egyszerre szép és érdekes. Mindkét elvárását sikerrel teljesítette. Végletes eredményt (szemcsiklandozó és/vagy izgalmas művet) csak azért nem tudott összehozni, mert maga a kisregény sem erről szólt, hanem a melankolikus visszapillantások által kibomló bűntényről, majd a végén egy csavarral a főhős igazságtételéről.  

François Leclerc (Belmondo) tehát hét év börtön után visszatér a kisvárosba, ahol valami bűnt követett el. Hogy mit, azt a rendező ügyesen a film végére tartalékolja, csak a főhős visszaemlékezéseit ütemesen adagoló flash backek folytán kerülünk mi is egyre közelebb előbb a bűntény jellegéhez, majd ahhoz, hogy ténylegesen hol, mi történt; a forgatókönyv itt elegánsan kiaknázza a félrevezetések egész tárházát, hiszen mindenkiről, aki csak találkozik a múlt e kelletlen emlékképével, aki most ballonkabátban zörget be lakásaik ajtaján, azt feltételezhetjük, hogy valamit tud erről az egészről. De hiába – csak a végső, nagy találkozás előtt jut Leclerc is olyan helyzetbe, hogy hirtelen össze tudja rakni magának a kirakós utolsó elemeit. Ekkor tudjuk meg a bűntett tényleges mibenlétét, a mozgatórugókat, s a két lehetséges megbízót (a gyilkosok személye mindvégig titokban marad). Ekkor kerül először olyan helyzetbe a hős, hogy végre kifundálja a ravasz fordulatot, amellyel végre lezárhatja a megtorlási folyamatot - és kijátssza egymás ellen a két egykori barátot. Az elmélázó kamera előtt persze Belmondo – hiszen ő mégsem egy tragikus alkatnak született - néha üt és (stílusát meg nem hazudtolandó módon) sokat mosolyog, de ez nem az az „igazi” belmondoi vigyor: mert Leclerc nemcsak azt tudja, hogy nyomolvasása legfeljebb az ő számára fontos, egyébként mindenkinek csak kellemetlen, hanem azért is ilyen, mert lassanként rájön, hogy igazából senki nem tud semmit a neki tulajdonított bűn hátteréről. A miliő sem éppen segít neki: valahol a belga határ közelében járunk egy textilre specializált, monokulturális iparvárosban, amelynek egysíkú hidegségét a kamara azzal jelképezi, hogy vagy lélektelen új tömbházakat mutogat, vagy az ipartelepek fonókaszárnyáit, sehol egy nemes vonalú, régi épület, egy szembeszökő templomtorony, egy tér, szökőkút, szobor, vagy akár csak egy élénk útkereszteződés. Leclerc kesernyésen szívja és unottan dobja el a cigarettáját, miközben a város kihalt épülettetemei között bolyong, üres utcákon és néma kertekben, mintha egy Bergman-film álomjelenetében baktatna, miközben az ablakokból ömlik a kupabajnokság felajzott hangzavara; alakjából sugárzik a város és az emberek lekezelése, magánya pedig a megtorlás iránti eltéríthetetlen következetességéből ered. A megjegyzéseket és a párbeszédeket persze mégiscsak Belmondo fazonjára kellett igazítani a közönség elvárásai miatt, amely nem tűrhette volna, hogy kedvenc színésze most minden ízében komor legyen és számonkérő: ennyi engedményt azért kellett tenni s ez nem is megy a film rovására, bár kissé súlytalanítja Leclerc karakterét, hiszen úgy fest, mintha apró csínytevésekkel egy régi nagy csínytevést akarna leleplezni, ami szemben áll a városról szóló képek  szomorkás összhangjával.

Végül, egy nap alatt sikerrel jár, s ellensége úgy hal meg, ahogy ő kutatta a nyomát: magányosan és elveszetten. Homlokon lövik egy erdei tisztáson, valószínűleg az eredeti bérgyilkosok tették ezt vele, akik óvatosan kerítik be őt és aztán éppen oly gyorsan és titokzatosan tűnnek el a helyszínről, mint ahogy Leclerc megy el a városból a reggeli gyorssal „délre” - azaz Párizsba, ahol most éppen hétágra süt a Nap. Mint ahogy immár az ő életében is.