Az Alice Woody Allen egyik leggyengébb filmje mind a kivitelezést, mind az alapötletet tekintve. Ez utóbbi lényegében népmesei motívumokon alapul: a főhős mindenféle vízben oldott füveket szed be, amelyek aztán elvarázsolják őt – hol a halottakat támasztják fel neki, hol láthatatlanná teszik, hol pedig bájitalként serkentik őt tettekre. Ezzel persze igen jól megismeri magát, de ami még fontosabb: a környezetét is, amelyről természetesen kiderül, hogy minden ízében csalás és ámítás.

Ezzel még nem is lett volna gond, ha a film valami mélyebb értelemre is rávilágít Alice (Mia Farrow) életében. A középkorú, unatkozó nagypolgári feleség úgy érzi, hogy valahol végre ki kellene próbálnia magát, de mivel sosem dolgozott, fogalma sincs arról, hogy ezt a nem passzívan molyoló többség miként csinálja. Ráadásul – apró porszem a rendszerben - semmihez nincs tehetsége. Hiperaktív férjének lendületével és optimizmusával (William Hurt) ellenben csömögig van, ezért inkább egy futó vágytól felajzva összeadja magát egy dzsessz-zenésszel (Joe Mantegna), amihez úgy keres erőt, hogy páciense lesz a város legmenőbb kínai természetgyógyászának, dr. Jangnak (Keye Luke). Az illető úr - Yoda mester távoli rokona - azonban azzal old meg minden problémát, hogy a már jelzett porokat veteti be a kezeltjeivel. A hatásnak elvileg olyannak kellett volna lenni, mint amit Fellini csinált Giulietta Masinával a Júlia és a szellemek (1965) c. filmjében, merthogy a rendező erről mintázta a magáét. Nos, a Fellini-film sem akkor, sem azóta nem vergődött többre, mint a Mester egyik kötelező, de konokul csak szerény tisztelettel körülvett időtöltésévé, s Woody Allen még ennyit sem tudott elérni a saját utánérzésével: bukott vele anyagilag, hiszen a 12.000.000 dolláros forgatási költségből kb. 7.000.000 jött össze a moziszékek bérbevételével. Ami nem is csoda: a filmből ugyanis hiányzik mindennemű költészet. (Kivéve a múzsa megjelenését, amely viszont egyértelmű utalás Fellini képi világára.) Hogy ezzel képest miért jelölték a forgatókönyvet Oscarra, az csak az azévi gyenge felhozatallal magyarázható.

A költészet lényege a sejtetés, az, hogy amit le lehet írni egy szóval, arról két sor szól. Ha a képeket azonosítani lehet a mondatokkal, akkor itt tőmondatokat, azaz hogy tőképeket látni: minden csak annyi, mint amennyit a kamera bemutat, sem több, sem kevesebb, egyedül a porok-füvek által kiváltott szürrealista és álomjelenetek hoznak valami színt a történetbe, de ezek is túl transzparensek és egyénietlenek (ld.: repülés az éjszakában a halott kedvessel, a szintén a "túlparton" lévő anya, amint fogadja lánya vallomását, a gyermekkori ház, előtte a gyóntatófülke, mint a múlt eseményeinek az összevonása stb.). Ráadásul a film végén megtudjuk azt, hogy Alice sorsa sehová sem vezet, csak egy újabb álomjelenetbe, mert azt nehéz elhinni, hogy ez így meg is történt volna: kalkuttai Teréz anya bevetése önmagában is fájdalmas ötlet, hát még a végén, amikor kiderül, hogy a dokumentumfilmes bejátszásokon kívül más szerepe nem lett a történetben.

Ráadásul a forgatókönyvben tényleg lettek volna szellemes fordulatok, de ezek valahogy elkenődtek a megvalósítás során. Arra ugyanis nem nehéz rájönni hallgatódzás közben, hogy mindenki milyen csúfságokat beszél rólunk; meg persze akkor könnyen megy a hódítás, ha mindenféle tudatmódosító szerekkel gargalizálunk. Szóval ez - mert mi nem szedünk közben porokat - egy csendben folydogáló, hervatag mű, amelyből kigyomláltatott az eredetiség összes vadhajtása.