2010. 04. 05.
A tévedés áldozata (The Wrong Man - 1956)
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):

Christopher Emmanuel Balestrerot, becenevén Manny-t, aki a new yorki Gólya Klub nevű felsőkategóriás vendéglátóipari egység nagybőgőse volt, 1953. január 14-én éjszaka rendőrök várták a lakásánál. Bezsuppolták őt egy kocsiba és az őrsön szembesítették azzal, hogy megbízható források szerint ő a környék (Queens Kerület) boltos rablója, akit délután egy biztosítótársaság irodájában azonosítottak be, merthogy néhány hónappal korábban a rabló ott tett látogatást. (Az érdekes módon fel sem merült bennük, hogy a tettes miért menne vissza oda azért, hogy rögtön lekapcsolják.) Balestrero terhére rótták, hogy egy folyton pénzzavarban lévő alak, aztán ezek után még két tanú is állította, hogy felismerte őt a rablásoknál. Miután 7500 dollár óvadék ellenében szabadlábra került, nekiállt felkutatni az egyik rablás idején az alibijét igazolható személyeket, de ezek közül a kettő meghalt, a harmadik sorsa pedig ismeretlen volt. A kirendelt védő tanácsára felfogadta Frank D. O’Connor (1909-1992) ügyvédet, aki inkább politikai, mintsem jogászi karrierre tört,  s akkor épp a mélyponton volt, ugyanis 1952-ben kiesett az állami szenátusból, ahová csak 1954-ben sikerült visszakapaszkodnia; ráadásul nem is volt túl járatos a büntetőjogban. Ennek ellenére 23 tanút talált, akik az adott időpontokban bizonyítani tudták volna Balestrero hollétét. Annak felesége, Rose közben idegösszeomlást kapott és egy szanatóriumban kellett elhelyezni. Ennek ellenére a bárzenész helyzete nem volt könnyű, s el is ítélték volna, ha egy este nem hoznak be a rendőrőrsre egy hozzá kísértetiesen emlékeztető alakot – bolti rablás miatt. Egy Roger Horan nevű nyomozó emlékezett Balestrerora és így azonnal tisztázni lehetett az ügyét. (Az illető ismeretlen, a filmben a Daniel nevet kapta – kis érdekesség, hogy ha jobban megfigyeljük, Balestrero háromszor is találkozott vele. Először akkor, amikor bement a biztosító fiókjába - nekiütközött - , majd amikor a rendőrök beküldik az első boltba, s Daniel elmegy a kirakat előtt; aztán ismét feltűnik, amikor Balestrerot beviszik a bíróságra, hogy elrendeljék az előzetes letartóztatását.)

 

Balestrero tehát kiszabadult és ügyéről a Life magazin 1953. június 29-i számában megjelent egy cikk (Herbert Brean: A Case of Identity – „Azonosítás”). Készült róla egy egyórás tévéjáték is a Robert Montgomery Presents sorozatban, amelyet 1954. január 11-én adtak le. Ez a kettő, meg az esetről készült könyv, azaz Maxwell Anderson (1888-1959) A rossz ember - Emmanuel Christopher Balestrero igaz története című alkotása ihlette meg Hitchcockot,  Anderson kapta meg a forgatókönyv megírásának a jogát is. Hogy a történet miért ragadta meg a rendező képzeletét, arra két magyarázat van. Az egyik, hogy – egyszer be is vallotta – világéletében félt a rendőrségtől, amely bármikor, bárkinek elkaphatja a grabancát, és aztán vergődjön ki az illető a nyomozás alól, ha tud. Másrészt kedvenc, visszatérő témája volt a meghurcolt ártatlanság története, amelynek bemutatásánál azonban mindig csak kiagyalt mesékből indult ki – ez itt viszont maga volt a rögvalóság.

 

A Balestrerot alakító Henry Fonda csak némileg hasonlított az eredetihez, aki egy beesett arcú, nyüzüge, és elnézést a kifejezésért: patkányképű alak volt, és afféle tipikus olasz csóró. Felmerült az ötlet, hogy esetleg ő maga szerepeljen a filmben, de Hitchcock döntött: a közönséget Balestrero története érdekli, de Balestreroval nem lehet eladni azt. Megjelent tehát Fonda, aki igazán minimalista szerepet játszik: elgyötört küllemű, kopaszodó, semmitmondó man in the street, hitchcocki egyenöltözékben (szürke ruha, felöltő, kalap), aki szótlan tehetetlenséggel hagyja magát rángatni kocsiba be, cellába át, majd be a tárgyalóterembe. Hitchcock bizonyítani akarta ezzel a fásult karakterrel, hogy a hatalommal szemben mennyire tehetetlen mindenki, azért nem csinálhatott Balestreroból egy dühös, ellenálló, folyton jogait követelő alakot, hanem inkább Josef K.-t ültette át ide A perből, aki már az első perctől kezdve beletörődik – jó állampolgár módjára – abba, hogy ő most gyanú alatt áll, legfeljebb nem érti az egészet és abban reménykedik, hogy majd mások sem. A film első harmada semmi másból nem áll, mint Balestrero egyhangúan látványos, realista vándorlásából az eredeti helyszíneken: a gépezet zökkenésmentesen emészti meg és köpi végül rács mögé az áldozatát, ahonnan csak az menti ki, hogy van valami, ami még a hatalommal is dacolhat: a pénz. (Vagyis az óvadék.) Balestrero útja különbözik az eddigi – és az ezutáni – Hichcock-filmek hangulatától: a fényképezés dokumentarista, híján van mindenféle ötletelgetésnek néhány magasból vett képen és néhány szubjetkív kamerázáson kívül (pl. az újjlenyomatvételi jelenetnél); a környezet sem műtermi, mivel az eredeti helyszíneken, eredeti szereplőkkel forgatták le. Jellemző, hogy amikor Fonda belépett a cellájába, a fogda egyik lakója kikurjantott hozzá: hé, Henry, te meg mit követtél el? A csúcsjelenete e szekvenciának kétségkívül az, amikor a legközelebb kerülünk Kafka világhoz: a „szétosztó” jelenet, amikor a rabosítottakat egy hodályban színpadra léptetik és egy kameraállvány-szerű emelvényen gubbasztó alak (akinek az arcát nem látjuk) szórja szét őket a fogdák között. Amikor Fondát feltuszkolják a színpadra, a kamera úgy veszi fel őt mind távolról, mind közelről, hogy a mikrofon az arca közepébe lóg, így először nem látni, hogy ki is ő, aztán meg csak a szemeit és száját látjuk, de egyébként semmi felismerhető nem marad meg belőle. Balestrero „bűne” egy iktatószámmá változott, ő maga meg, a bűn függeléke egy börtönpoggyásszá, akit most ötletszerűen elhelyeznek ott, ahol épp van üresedés. A film ügyesen vigyáz arra, hogy a többi rabból lehetőleg semmi ne látszódjon egy-egy felvillantott testrészükön kívül, az arcukat gyakorlatilag lehetetlen kivenni, csak Balestrerohoz bilincselt fickóról nyerhetünk egy pár másodperces benyomást, amikor a kamera nem tudja elkerülni, hogy ne látszódjon ő is a képben.

 

A tanúk felkutatása sem éppen azokat az izgalmakat idézi, amelyeket Hitchcocktól megszoktunk: nincs semmiféle rejtély és üldözés, a tanúk ugyanis egyszerűen felszívódtak, nincsenek, meghaltak. Az ügyvéd (Anthony Quayle) ugyan látszatra egy pozitív figura, valójában azonban nem egy Petrocelli-alkat, mivel mindent az ügyfelére hárít, keresse meg ő a tanúkat, igazolja ő az alibijét, és a tárgyaláson sem képes semmi másra, csak arra, hogy értelmetlen kérdésekkel húzza az időt, hátha addig történik valami. A szüzsé újjába itt egy szilánk került, ugyanis az ügyvéd megtudja, hogy Balestrero arca fel volt duzzadva az egyik rablás idején, s ezt a kártyát akarja kijátszani az orvos felvonultatásával, aztán ez az ötlet se szó, se beszéd, elenyészik, pedig a néző felkészült rá, hogy ezzel fogja megdönteni a vádat.

 

A tárgyalótermi rész különben maga a pokol a vádlott számára: de nem azért, mert a vádat az arcába vágnák, hanem azért, mert a kutyát sem érdekli, mi történik vele. A bíró tőmondatokban utasítgatja őt, az esküdtszék ingerült, hogy ezzel az alakkal kell eltölteniük az ő drága idejüket, a hallgatóság meg tesz-vesz, szépítkezik, enyeleg, kimegy és bejön, az őrök fesztelenül csevegnek, az ügyész nevetgél és sutyorog a helyettesével, szóval mindenki túl akar már lenni ezen az egészen. És túl is lennének, ha nem kerülne elő a tényleges elkövető, vagy egész pontosan: ha nem figyelne fel rá egy nyomozó. Nem csoda, hogy a vége felé Fonda – aki mit sem veszít beletörődő magatartásából – már azt is ki meri mondani: inkább ítéljék el, csak legyen vége ennek. (Ez Josef K. agyában is felmerült.)

 

A legvisszataszítóbb azonban nem a rendőrség, meg az igazságszolgáltatás, mert annak közönyét Balestrero is tudomásul veszi, mellesleg: épp ez lesz ijesztő, ahányszor Fonda csüggedt és értetlen arcába nézünk. Az igazi ellensége neki nem más, mint a rendre vágyó kisember, tételesen az a hiszterika, aki azonosította őt a fiókban és annak főnöke: két gyáva nő, akik képtelenek az arcába nézni a végén, amikor eléjük áll a rendőrségi folyóson, s az egyik felvetett fejjel, pökhendin megy el mellette, a másik meg egy megrugdosott kutya módjára próbál elillanni, de hogy bocsánatot kérjenek, az persze eszük ágába sincs. Ha a nézőnek nem jut eszébe, hogy Balestrero helyében jól felpofozná őket ott helyben, akkor bizony baj van az erkölcsi érzékével.  

 

A klausztofóbia természetesen most is dominál a filmben, hiszen alig van jelenet, amely nyílt színen játszódna: Balestrero mindig igénytelen, kopott falak között járja a maga kálváriáját, a közelképek szépen mutatják meg, hogy a fogda és a rendőrség épületében hány réteg festéket kentek már rá a falakra és az ajtókra, hogy valami pofájuk is legyen, a kihallgatóhelyiség például leginkább egy szanálás előtt álló épület enteriőrjét mutatja. A kellékes különösen vigyázott arra, hogy véletlenül se kerüljenek elő személyes tárgyak, még Balestrero lakásában is csak Jézus Szent Szívét ábrázoló olcsó nyomatra mozdul rá a kamera, s Balestreronak is csak egy rózsafűzért engednek megtartani a rendőrségen, de a nyakkendőjét már levetetik vele: beszélhet Istenhez, de Istennel nem beszélgethet (ti. azután, ha felköti magát). A párbeszédek is mind funkcionalisták, csak az ügy előmenetelével kapcsolatosak. A film mellőzött mindenféle érzelmi kirohanást, szenvelgést, erőltetett drámaiságot, s ezt a szabályt sikerrel tartja be akkor is, amikor Balestrero feleségének a sorsát mutatja be.

 

Habár a film nem bontja ki részletesen, hogy mi is volt Rose (Vera Miles) baja, a valóságban egyszerűen idegösszeomlást kapott és három évig kellett kezelni egy szanatóriumban (tehát nem kettőig, mint ahogy a film sugallja: az ugyanis nem veszi bele ebbe a tárgyalás alatti időt is, ami fél év volt). A film középső része ennek a felbomlási folyamatnak szenteli magát, s azt rövid idő alatt, de mégis hihetően mutatja be. Rose agya akkor borul el, amikor kiderül, hogy a két tanú meghalt – ekkor még csak kényszeresen nevet; majd rátör a szorongás, amit már az ügyvéd is észrevesz; az éjszakai jelenetnél pedig – amikor a férjére támad – már kidolgozta magának azt a létszemléletet, amely szerint mindenért ő a bűnös, hiszen ha nem kér a férjétől 300 dollárt a fogorvoshoz, akkor ez az egész nem történt volna meg. Innen pedig már egyenes az út az idegosztályra… Miles „őrülési jelenete” egyébként a színészi alakítást illetően egyszerű átlagot nyújt, mert lehetett volna árnyaltabban is ábrázolni ezt a szokásos semmibe tekintős manírokon kívül.

 

A filmhez Bernard Herrmann, Hitchcock kedvenc zeneszerzője írt aláfestést. Ez azonban nem a tőle megszokott nagyzenekari, ideges muzsika volt, hanem csak néhány hangszerrel előadott, kissé szakadozott darab, amelyben folyton megszólal a nagybőgő is – Balestrero hangszere. A film erőteljes könnyűzenével indít, ami sosem volt Herrmann kedvence, itt sem tagadta meg azonban önmagát: mert az élénk, lágy rumba gyorsaságát lelassította, s a hangszínt olyan mélyre helyezte, hogy az baljóslatúan brummog a fülünkbe, majd aztán átadja a helyét a már jelzett elmagányosodott, nyugtalan dallamvilágnak.

 

Habár a film elején Hitchcock megjelenik és közli a nézőkkel, hogy ez egy megtörtént eset – a szokásos cameo tehát elmarad - , a közönség valahogy nem honorálta a Mester új szemléletét. Valami többre vágyott - talán valami szép mesére, szóval a kasszasiker távol tartotta magát tőle. A filmkritikusok viszont az egekig magasztalták, különösen nagy hatást tett a francia újhullámra (Godard egy hosszú elemzést is írt róla), s a filmtörténelem azóta is Hitchcock legjobb filmjei között tartja számon. Jelentősége azért is nagy, mert ebben mutatta be a rendező, hogy ha akar, minden további nélkül el tud szakadni a műtermek és a túldramatizált hősök világától, és lemenni az utcára, a kisemberek közé egy őszinte, egyszerű film érdekében.

 

A történet utóéletéhez tartozik, hogy a Balestrero-család valóban elhagyta New Yorkot és Floridába ment, ahol Balestrero tovább pengette a nagybőgőt Miami Beach bárjaiban. A költözésre az orvosok tanácsa miatt került sor, akik határozottan javasolták, hogy Rose legyen minél távolabb az események színterétől. A férjének tehát jól bejáratott életét kellett odahagynia – de szerette a feleségét és a kedvéért ezt is megtette. (1956-ban, legalábbis 1957-ben úgy nyilatkozott egy tv-showban, hogy 14 hónappal korábban költöztek oda és arról beszélt, hogy milyen nagyszerű emberekkel találkozott a délvidéken.) Míg azonban Balestrero viszonylag könnyen kiheverte a drámát, Rose annál kevésbé, s egy életen át depresszív személyiség maradt. Rose Balestrero 1982-ben halt meg, Manny pedig 1998-ban, 88 éves korában. Frank D. O’Connor, az ügyvéd továbbra is politikai babérokra tört, kerületi ügyész lett, majd 1966-tól New York Város tanácsának a „házelnöke”, 1966-ban még kormányzónak is jelöltette magát, de ezt a státuszt már nem nyerte el; 1968-tól szolid karriert futott be New York Állam Legfelsőbb Bíróságon, mivel annak tagja, majd 1976-tól a fellebbviteli ügyszak elnöke lett. Érdekesség az életéből, hogy ő volt az, aki még ügyészként elítéltette Winston Moseleyt, azt az embert, aki 1964. március 13. napján megölte Kitty Genoveset úgy, hogy az egész háztömb végignézte az eseményeket, de senki nem telefonált a rendőrségre, csak a végén – ez az eset azóta is pszichológiai alaptétel, hogy ti. hogyan alakul ki a közöny, meg a „miért én legyek hős” típusú magatartás, tudományos neve: Genovese-szindróma. Kár, hogy erről Hitchcock nem csinált filmet. Többet ért volna, mint a Madarak.

 

A történetből utoljára Roger Horan detektív távozott; miután – kitüntetésekkel agyonhalmozva - 1964-ben nyugdíjazták, magánirodát nyitott és 2003. január 2-áig üldözte a bűnt, amikor is meghalt 84 évesen. Addigra pedig már rég halott volt Anderson, Hitchcock, Fonda és Herrmann is. Hátrahagytak viszont nekünk egy mesét, amelyben véletlenül győzött az igazság – és ez elég kevés ahhoz, hogy a nyugalom magabiztosságával baktassunk el a rendőrpaloták és bírósági épületek előtt. Az ember sosem tudhassa.

Kulcsszavak: Hitchcock

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés