2010. 04. 05.
Rémület a színpadon (Stage Fright - 1950)
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):

Minden alkotónak vannak rossz korszakai, ilyenkor a közönség azon töpreng, hogy kifutta-e magát a tehetsége, vagy egyszerűen ráunt a régi manírjaira, de az újat még nem találta meg. Hitchcockra ez a negyvenes évek végén tört rá, mikor is elegyesen gyártott jó és rossz filmeket, amely utóbbiak közül az egyik legnagyobb bukás a Rémület a színpadon volt. Ez egyébként már csak egy követődarabja volt a korábbi nagy leégésnek, A Ráktérítő alatt c. filmnek (1949).

 

Pedig a történetben benne volt minden lehetőség a sikerre, de mégis: az egész túl fáradt és szürke lett. Unalmas a fényképezés, leginkább mindent statikusan nagy- vagy kistotálban raknak elénk, unalmasok a díszletek, a szereplők meg főleg zárt terekben jönnek-mennek, de leginkább állnak és ülnek; érdektelen a zene, semmitmondóak a párbeszédek, sehol egy emblematikus pillanat, a szereplőgárda kiválogatása pedig kritikán aluli ízlést dicsért. Meg a cím is: a Stage Fright - ami nem „színpadi rettenet”, meg „rémület a színpadon”, nem, hanem egyszerű fordításban: „lámpaláz” - egyszerűen nem igaz, itt a színpadon semmi sem dől el, s igazán nem lámpalázas itt senki, még Eve Gill, a főszereplő sem, mert annak ilyenekre egyszerűen nincs ideje. (Nem csoda, hogy a filmet Franciaországban inkább A nagy alibi néven forgalmazták.) A cím leginkább arra vonatozhatott, hogy Eve egy színinövendék, aki most kénytelen élőben alakítani egy másik személyt. Ugyanakkor a fellépésén minden érződik, csak az izgatottság nem.

 

Vonatkozik a lehangoló kritika még Marlene Dietrichre is, aki itt Charlotta Inwood személyében egy felfuvalkodott primadonnát alakít – vagyis leginkább saját magát. Láthatólag annyira fekszik neki a szerep, hogy az önteltségből ki sem látszik, egy emberi vonás meg nem jelenik rajta, vagyis minden vonatkozásban egyszerre unalmas és taszító. Az ellenpárjául kiválasztott Jane Wyman ugyanakkor olyan alkatú és arcú volt, hogy minden erőlködése ellenére sem lehetett több, mint egy vidéki kislány, akit véletlenül idegenlégiósok között akarnak behajózni. Ijedt egérke lett belőle Eve Gill, az öltöztetőnő és színinövendék szerepében: erről a nőről képtelenség feltételezni bármiféle rafinériát, ami pedig meg tudja sózni a legkispolgáribb jellemet is. (Grace Kelly egy szemvillanásával többet mondott el a karakteréről, mint Wymen másfél óra alatt a sajátjáról.) A szerelmes nőt is takaréklángon alakítja, pedig abba állítólag beleesik a történet közepén (ti. a szerelembe), mivel azonban a szerepe szerint neki egy gyilkost is le kell lepleznie, és ennek érdekében egyszerre két alakban kell fellépnie, az érzelmi élet jelzése egy rövid vallomástétel és egy suta csók alapján kerül feldolgozásra – és egyben elejtésre is.

 

De kétségkívül a legnagyobb tévedés az volt, hogy Michael Wildinget felléptették Smith nyomozó szerepében – a szkript szerint ugyanis ez a Smith (magyarul: Kovács) egy tucatférfi, amit itt sikerült is hoznia, de Wilding "túlzásba" merült, mert gyakorlatilag lenyomozhatatlan a jelenléte a vásznon. Azon túlmenően, hogy a ravasz rendőrt kellene alakítani, emellett még a szerelmes férfi szerepe is rá vár - az eredmény: teljes kudarc, Wildingben annyi az életerő, mint egy kitikkadt kutyában, s bár néha igyekszik magára erőszakolni egy-egy félmosolyt, ezzel aztán ki is merül az érzelmi kelléktára a fakó tekinteteken kívül; úgy viselkedik az egész filmben, mint aki már alig várja, hogy végre hazamehessen ebből az egészből. Ráadásul a film megint csak Londonban játszódik, márpedig a rendezőnek Kaliforniából ide helyezett alkotásai nem éppen a különleges jelenetekben való lubickolásról voltak híresek – ahhoz az amerikai nagyvárosok tarkabarka emberhordái és a prérik, meg a hegyek magánya kellett.

 

A sztori önmagában sem lenne egy nagy truváj, ahogy pl. a végén lebuktatják a gyilkos primadonnát (akiről már az első percekben sejthettük a bűnt), az Hitchcockhoz méltatlan színvonalú: egyszerűen beállítanak egy mikrofont egy falon függő kabát alá, és a vallomás (ki olyan bolond, hogy vallomást tegyen egy olyan helyen, ahová egy másik ember rángatta be?) bezengi az egész üres színházat a nyomozók nagy megelégedésére. (Lehet pedig ezt máshogy is csinálni, ld. erre A gonosz érintése c. filmet, ahol szintén egy rejtett mikrofonnal veszik fel a vallomást a vízparton – de az mennyivel szellemesebb, mint ez!) A mű egyedüli jó húzása az, hogy az elején Jonathan Cooper (Richard Todd) egy olyan történetet ad elő Evenek, amelyet azonnal el is hiszünk, bár tudjuk, hogy a bűntett kulcsa igazából Inwoodnál van. Mindennek ellenére a film ügyesen vegyíti a két nézői érzést – a hitet és hitetlenkedést - , és egészen a végéig nem sejthetjük, hogy Jonathan nem hogy nem ártatlan, hanem éppen ő a gyilkos. Aztán egyszerre felfeslik a rejtély, s máris a klasszikus hitchcocki helyzetben vagyunk: Eve, a csalódott szerelmes belekerül az igazság slamasztikájába, és most az a kérdés, hogy tud elmenekülni abból úgy, hogy még a bűnöst is lebuktassa. Aki most sem kerüli el a sorsát, mert ráeresztik a vasfüggönyt. Hitchcock sosem kegyelmezett a sötét oldalnak…

Fura, hogy a langyos, hatásmentes alkotásért a Locarnoi Nemzetközi Filmfesztiválon Hitchcock megkapta a legjobb rendezés díját 1950-ben, de ezzel aztán a film karrierje lezárult, Hitchcock pedig a lejtmenet után új erőre kapva összehozott még három jobb, de összhatásában még mindig középszerű darabot, hogy aztán a Hátsó ablakkal (1954) elérkezzen egy tízéves tündöklési szakaszhoz – ahhoz, amely alapján a nemzedékek elméjébe örökre beleégett a Hitchcock név.

Kulcsszavak: Hitchcock

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés