A jelek szerint a közönséget ugyancsak elzsongította Hitchcock nagy találmánya, a „menekülő férfi”, akit egy nő segít (eleinte vonakodva, majd teljes odaadással), mert ez a filmje sem lett más vagy több. Itt most egy írónak kell menekülnie a rendőrség elől, mivel azzal gyanúsítják, hogy megölt egy színésznőt a kabátövével a tengerparton, amely gyanút megalapozza az, hogy egyrészt már korábban is találkoztak, másrészt az hagyott rá 1.200 fontot a végrendeletében. Kár, hogy az esetleges motiváció „kidolgozása” ezen a szintén meg is ragadt, ugyanis semmit sem tudunk meg a kettejük közötti kapcsolatról azzal a kivétellel, hogy a színésznő megvette az egyik könyve filmjogait és most újabb alkotásra bíztatta őt, továbbá a férje, akinek rángatódzik az arca, ha ideges, azzal gyanúsítgatja őt, hogy az íróval szűri össze a levet. De hát a történetnek nem is ez volt a lényege…

Kezdődik tehát a „szokásos” futóra-óra, amelynek keretében belül Robert Tisdall (Derrick De Marney) a változatosság kedvéért most nem egy nevesincs nővel, hanem magával a vidéki rendőrkapitány lányával menekül tovább annak autóján. Erica Burgoyne (Nova Pilbeam) helyzetét ugyancsak megkönnyíti az, hogy már az első pillanatokban szerelmes lesz a férfiba, akire ráadásul maga kente rá akaratlanul is a gyanút a tengerparton, tekintettel arra, hogy ő fedezte fel a hullát. [Őt meg Hitchcock, mivel A férfi, aki túl sokat tudott (1934) c. filmjében ő játszotta az elrabolt kislányt – csak azóta picikét felcseperedett.] Robert bűnösségét természetesen azonnal kizárjuk a lehetőségek közül, a forgatókönyv nem akart olyan kiábrándító ötlettel élni, hogy ennek az ellenkezője derülhessen ki – Hitchcock a bevált utat választotta, a kalandokra helyezte a súlyt és nem a „csavarokra”.

A két szereplő közötti vonakodó szerelem összhangzattana a Hitchcock hasontárgyú filmjeiben már megszokott olajozottsággal (és az ennek megfelelő infantilizmussal) működik, vagyis a két főhős morog a másik miatt, de arról, hogy cserben hagyják egymást, szó sem lehet. Kettősük csuipán annyiban tolódik el a megszokott jellemektől, hogy itt a nő azonnal a férfi szolgálatába áll, az pedig nem is férfi igazán, hanem egy egészen kisfiús jelenség. Hitchcock szándékoltan vetette be ezeket a jellemeket, mert nem akarta a film komolytalanságát megterhelni az önmagukat túl komolyan vevő karakterekkel. Ezért is lett a cím Fiatal és ártatlan, mert ez mindkét szereplőre vonatkozhatott. A film amerikai címe viszont az áldozatra utalt: The Girl Was Young, vagyis: A lány fiatal volt, mármint akit megöltek.

Kis kalandok után – amelyek inkább mulattatóak, mintsem veszélyesek – a duó végül eljut a kabát gazdájához, egy vén csavargóhoz. A "mulattató" szó alatt nem valami különleges helyzetkomikumokat kell érteni, inkább csak futó  rendezői fricskák jutnak a környezetre, de ezeknek nem is a páros a főszereplője. A két közrendőr, aki a nyomukban koslat, önmagukban is komikus figurák, majd amikor Tom Kalapjában (egy krimóban) végre a kabát nyomára jutnak, a kocsma úri közönsége összeverekszik és ezt nagy lelkesedéssel még akkor is folytatják az út szélén, amikor a menekülők már istenhozzádot intenek nekik; a kocsiból kidobott bögre kipukkasztja a következő autó kerekeit, Erica nagynénjénél pedig egy idétlen gyerekzsúrba keverednek, amelyből végül csak a férj segítségével tudnak elmenekülni, de hasonlóan szórakoztató, amikor Robert behajol a hajléktalanszállás portáján és a beavatottak biztonságával keresi a tulajt, aki még a háború előtt meghalt.

A történet meseszerűségét emelendő, belép a képbe a Vén Will (Edward Rigby), aki a Korcsmáros Pál-képregényből ismert Vanek úrra emlékeztet (A tizennégy karátos autó), s aki új lendületet ad a történetnek. Megjelenésével a film addigi humor- és feszültségszintje határozottan kezd felívelni, mondhatni: megrázza magát a darab… Lesz itt autós üldözés, bányaomlás, szobafogság és éjszakai behatolás is, hogy aztán a végén a hármas a tengerparti Grand Hotelben kössön ki, ahol Willnek ki kell szúrnia azt, akitől a kabátját vette: róla csak annyit tudunk, hogy hunyorog és ha ideges, még inkább hódol e kínos szokásának. (Érdemes figyelni, hogy néhány jelenetben Hitchcock – költségtakarékosság és veszélymentesítés végett – maketteket használt, pl. amikor Robert és Erica búcsúzkodik egymástól a vagonok mellett álló autóban, az két bábú, amelyek mellett füstfelhős makettvonatok futottak el korábban, vagy az autós üldözés esetén is makettek kerültek elő egy-egy másodpercig. Ezek ebben az időben a filmtermékeinek megszokott kellékei voltak.)

A történet vége a Hitchcock által már sokszor bevetett ötleten alapul, vagyis valami nagy, zárt térbe helyezi a megoldást, de az utolsó pillanatig kitartva a feszültséget, hogy lelepleződik-e a gonosz. Hogy ő kicsoda, azt természetesen már akkor tudjuk, ahogy feldübörög a lendületes dzsessz, mert a kamera a terem végéről lassan ráközelít a feketére maszkírozott dobos unott arcára, és amikor már olyan közel van hozzá, hogy minden ráncát meg tudjuk számlálni, megrándul a szeme… Ehhez Hitchcocknak külön kameralencséket kellett igényelni, mert az addig használat átlagos darabok erre nem voltak alkalmasok és egy emelőszerkezetet, hogy át tudja hidalni a hatalmas távolságot a tetőtől az arcig. 

Innentől kezdve egyfajta félreértések vígjátéka veszi kezdetét: Will és Erica egyaránt az hiszi, hogy a másik nem vette észre a miattuk gyülekező rendőröket, a dobos meg attól lesz idegbeteg, hogy a rendőrök biztos rá várnak, azok viszont Robertre fenik a fogukat. Az utolsó öt perc teljesen kilép a film addigi kedvesen megmosolyogtató jellegéből és harsány bolondozássá válik: Will és Erica ügyefogyottan táncolnak (nevetgélnek is rajtuk a többiek), Guy (George Curzon) eszementen összevissza veri a dobokat, a zenekarvezetőnek ráng az arca az idegességtől, s a rendőrség végül lépésre szánja el magát… A hangulatot a minőségi dzsessz adja, külön köszönet érte Jack Beaver zeneszerzőnek, aki különben az egyes jelenetekhez mind határozott hangulattal passzoló zenét illesztett. (Különösen érdemes figyelni rá akkor, amikor Robert éjszaka meglátogatja a szobájába zárt Ericát.)

Aztán persze Guy az utolsó pillanatban, amikor már úgy látszik, hogy mindennek vége, idegösszeomlást kap és végre kimondhatja, hogy ő ölte meg a színésznőt, miközben beteges röhögéssel köríti a vallomását. Érdemes megfigyelni, hogy Hitchcock már ebben a korszakába sem volt kíméletes a negatív hőshöz: az mindig meghalt a végén, akár önszántából, akár nem. Hát istenem, ez a bűn üzemi vesztesége…

A film azt bizonyította, hogy Hitchcocknak volt érzéke (a tévedésekkel ellentétben) a humorhoz, kár, hogy ezt nem gyakorolta később kellő intenzitással. Ez a semmilyen vonatkozásban komolyan nem vehető, üde darab azonban a vége révén vált igazán filmtörténeti jelentőségűvé a hatáselemek ötletes vegyítése folytán, hiszen minden jó, ha vége jó, pláne, ha még táncolni is lehet rá.