A jobb sorsra érdemes ötletet ebben a filmben a nem túl körültekintő, mondhatni nemtörődöm karakterválasztások tették tönkre. Az amúgy sem agyonbonyolított kémtörténetecskéből ki lehetett volna hozni merészebb megoldást is, de nem olyan szereplőkkel, mint amilyenekkel Hitchcock most szórakozásra akarta bírni a nézőket. Pedig az alap nem volt éppen rossz: Sommerset Maugham ugyanis még az első világháborúban teljesített kémszolgálatot Svájcban, s élményeiből írta meg a saját ügynök-alteregoja, vagyis Richard Ashenden történetfolyamát. A forgatókönyv két részből merített: Az áruló és A haj nélküli mexikói c. történetekből, amelyből egy Campbell Dixon nevű szerző színpadi darabot is csinált, csak hő még kitalált magának egy női főszereplőt is, aki eredetileg nem szerepelt egyik Maugham-novellában sem, Hitchcocknál viszont a nőalak egy kötelező kellék volt. A forgatókönyvet ráadásul tapasztalt ember írta: Charles Bennett mellett Hitchcock felesége, Alma Reville. (A film egyébként 1916-ban játszódik.)

Felvonul tehát egy seszínű angol titkosügynök, aki eleinte Edgar Brodie néven futott a köztudatban, amíg meg nem halt – mármint iktatott papíron, hogy aztán R. alezredes utasítására rögtön Richard Ashenden (John Gielgud) néven támadjon fel Svájcban, és megkezdje felgöngyölíteni az aktuális német szuperkémet, akiről csak annyit tud, hogy vele egy szállodában él. Gielgud kb. annyi színészi teljesítményt nyújt, hogy mereven és összeszorított szájjal néz, de egyébként emberi érzelmeket lehetetlen elvárni tőle, még a film végén is olyan fagyos a mosolya (pedig már megtalálta élete nőjét), hogy azzal sört lehetne hűteni. Ez nem volt csoda: Gielgud utálta a filmezést, csak és kizárólag pénzért vállalta ezt a szerepet, ráadásul (vagy inkább ezek miatt) az egész forgatás folyamán hadilábon állt a rendezővel és partnernőjével is, ez utóbbi azért zavarta őt, mert túl szép volt és képtelen volt elhinni mellette, hogy jól fog mutatni a vásznon. Meg hát a korabeli alapprobléma is gyötörte őt: színpadi színész volt, s nehezen emésztette meg, hogy itt még egy gyenge tapsot sem kap a teljesítményéért, hanem máris továbbkergetik a következő jelenetre, aztán majd a végén csinálnak valamit a vele készült anyagból és kidobják az egészet a közönség alá, amelynek a reakcióit sem be nem folyásolhathatja, sem nem láthatja. A filmhez való viszonyát mi sem tükrözi jobban, hogy korábban is részt vett néhány némafilmben, s azok bemutatása után már csak azért imádkozott, hogy minél kevesebben nézzék meg ezeket.   

Elsa Carrington (Madeleine Carroll), a mellérendelt ügynöktárs viszont már szerepelt Hitchcocknál (a 39 lépcsőfokban), de itt sikerült korábbi szerepalakítását alulmúlnia. Elsa ugyanis felnőtt korához méltatlan gyerekes izgatottsággal vesz részt az egészben, saját bevallása szerint azért, mert unatkozik, mellesleg a dolog neki férjfogásra sem rossz, legalábbis első pillantásra szerelmes lesz Ashendenbe, bár nem értjük, hogy miért, amikor az még jóformán meg sem szólalt. Aztán éppen Elsa lesz az, aki kiábrándul egy olyan szakmából, amelyet még el sem kezdett, és sikerrel tántorítja el a férjét is a karrierjétől. (Irány a konyha és a babakocsik világa.) 

Aztán itt van a kimondhatatlan nevű mexikói tábornok (Peter Lorre), a kettős segédereje, aki leginkább egy kalóznak néz ki, még fülbevalót is visel, gyapjas haja néger beütéseket sejtet, jelleme sem valami túl összetett: imád gyilkolni, hajkurássza a nőket, csábosan mosolyog és folyton hisztériázik, persze tört angolsággal. Irritáló egy alak, teljesen alkalmatlan bármiféle kémszerepre, reméljük, hogy megszabadulunk ettől a félresikerült macsótól, akit leginkább egy tequilával a kezében képzelünk el egy putri mellett hejehujázva, de sajnos végigkísér minket az egész mű folyamán, s amikor meghal, akkor már minden mindegy: jön a vége-főcím. De ha lehet, még nála is negatívabban hat az öröminger-központunkra Robert Marvin (Robert Young), aki a német kémet játssza: az önelégült, negédes bazsalygást és a lekezelő szellemeskedést már olyan túlzásokba viszi, hogy önmaga karikatúrájává válik, egy őszinte mozdulata, szava nincs, és még akkor is a világfit alakítja, ha egyedül van egy szobában.

Ez a bosszantó társaság akaszkodik tehát egymásnak a svájci Alpokban (Hitchcock korabeli kedvenc helyszínén) a nem túl értelmes mesekeret kitöltése érdekében. Az angol kémek már teljes csődben vannak – miután megöltek félreértésből valakit - , most azonban megjön a megoldás: a tábornok legújabb macája elmondja nekik, hogy a szomszédos csokoládéüzem a német kémek postahivatala, így Ashenden és a tábornok odamegy, hogy aztán egy kicsit futkározzanak a gépsorok között a kiérkező rendőrség elől. Közben Elsa úgy dönt, hogy elege van az egészből és inkább Roberttel megy el Konstantinápolyba, s láthatólag az sem üt szöget szöszke fejébe, hogy Robert pont oda megy, ahová az előzetes direktívák szerint a német kémnek mennie kellene. (Ebből is látszik, hogy Elsának tényleg nem kellene beállnia ügynöknek - ahhoz ész is szükségeltetik.) Munkatársai azonban utolérik őt valahol Bulgária határán, és felragyog a nagyjelenet, amelynek keretén belül Elsának döntenie kell, hogy hagyja-e megölni Robertet, vagy sem, miközben már tudja, hogy ő a küldetés célszemélye. A rövid nyüglődésnek R. alezredes repülőgépei vetnek véget, amelyek lebombázzák az egész vonatot, s meghal Robert, meg a tábornok is. Mindketten igen látványosan. Ezek után a fiatal pár tehát nászútra mehet Londonba és Gielgud megpróbálkozik a már jelzett kínkeserves mosollyal.

A film egyetlen értékelhető része az a montázs, amelyben a rendező egyszerre mutatja be Ashenden és a tábornok áldozatának a meggyilkolását, és annak lakását, ahol a kutyája szűkölve veti rá magát az ajtóra, mert megérzi gazdája halálát. Ez szépen kivitelezett szekvencia volt, de kevés az egész film összteljesítményéhez képest. A legócskább jellemötletek, az alkalmatlan szereplőgárda, a műszobák és műtermi vagonok, meg a gagyi történetelemek megnyugtatóan helyezték a filmet Hitchcock legérdektelenebbjei közé, amelyet csak a Mester későbbi nagyattrakciói után érzendő kötelező érdeklődés mentett meg attól, hogy a szalagjai ne pattogzódjanak szét árván az egerek között a pincében.