Ami csődöt mondott A férfi, aki túl sokat tudott (1934) c. filmben, vagyis az erőltetett, szituációkról minduntalan leváló könnyedség, az fölényes diadalt aratott a Londoni randevúban, amely Hitchcock legsikeresebb albioni darabja volt. Elvileg ugyan ez is kémdarab lenne, mindazonáltal nem is az eltűnt kedves, idős néni lesz a film középpontja (az angol cím is csak  reá utal: „A hölgy elenyészik”.) hanem mindenki más. Igen, mindenki, mert a rendező ötletes, eredeti alakokat zsúfolt össze szokott zárt környezetben, itt most a száguldó vonaton. Mindenki egy-egy külön karakter, unalomnak nyoma sincs, akárki is kerül a szemünk elé és akármit csinálnak. Talán az egyetlen olyan film ez a filmtörténelemben, ahol mindenkit fel kell sorolni a szereplők közül. 

Szóval itt van mindjárt a főalak, Miss Froy (Dame May Whitty), a mosolygós, életvidám vénkisasszony, aki láthatólag elég fesztelenül közlekedik a világban, továbbá nagy barátja a zenének. Nem véletlenül… Mellesleg ő van a legkevésbé jelen (futamidejét tekintve) a filmben, de ha nem lenne Miss, hát akkor álmaink nagyija lenne, akiről ráadásul kiderül, hogy egy kőkemény ügynök. Az önmagát a hölgy felkutatásával megterhelő Iris Henderson (Margaret Lockwood) is kilép az addigi Hitchcock-nőklisék táborából, mert ő már nem egy férfi kiegészítője, aki vonakodva követi a maga „erőszakos fráterét” a kalandokba, hanem maga csinálja a kalandot, mégpedig igen szívósan, mert semmire sem hallgat, csak a józan eszére, bármennyire is akarja mindenki bemagyarázni neki az ellenkezőjét. A férfi, aki szükségszerűen jelenik meg mellette (hiszen minden Hitchcock-film egy-egy párkapcsolatról is szól), azaz Gilbert Redman (Michael Redgrave) jelleme meg egy magánnyomozóból és egy vándor szabólegényből van összegyúrva, hiszen néprajzkutató: kis bajsza alól le nem hervad a mosoly, pedig lenne éppen min aggódnia neki is – személye és megjelenése egyébként teljesen azonos a 39 lépcsőfok c. film főszereplőjével, egyfajta utángyártása annak, Hitchcock még egy ideig elfoglalkozott ezekkel a kisfiús attitűdökkel bíró férfihősökkel, csak majd jóval későbbi korszakában olvad le ezekről a játékosság. 

De szintén a 39 lépcsőfok vasúti jelenetéből lépett át a filmbe a két angol utazó, Caldicott (Naunton Wayne) és Charters (Basil Radford), akik a krikettdöntő miatt iparkodnak haza, de minden csak a bosszantásukra van, végigdörmögik és háborogják az egész utat, mert – már csak a brit birodalmi elegancia látszatának a fenntartása végett is - legendás északi nyugalommal kell tűrniük, hogy a környezetük kibabráljon velük, meg hogy mindenféle eszementek szekálják őket az agyrémeikkel, például azzal, hogy egy idős hölgy eltűnt a vonaton. Nekünk, magyaroknak különösen megmaradnak az emlékezetünkben, mert az egész kálváriájuk ott kezdődik, hogy megállt a vonat a határon és meg kellett hallgatniuk a Himnuszt, s mert az túl hosszú volt – végül lekésték a csatlakozást.

Dr. Hartz (Paul Lukas) rendkívül meggyőzően alakítja a türelmes pszichiátert, akinek a számára Iris viselkedése egy új, érdekes esettanulmány szintjén jelenik meg és nyájasan, de rendíthetetlen, kioktató mosollyal ajánlgatja neki a saját magán-elmeszanatóriumát, hogy a végére járhassanak a problémának. (Végére is járnak, csak nem úgy, ahogy azt ő elképzelte.) A karrierista, házasságtörő és az egyébként mindig, de most aztán teljesen begyulladt Todhunter ügyvéd (Cecil Parker), meg „a neje” (Linden Travers) önmagukban is egy olyan páros, akik le tudnának magunak kapcsolni egy filmet, ha az arról szólna, hogy miként kellene fenntartani a látszatot, miközben a férfi gyáván kapkod és mindenkit el akar utálni a környezetéből, a nő pedig folyton új, kisstílű leleplező ötleteken töri a fejét, amellyel végre rávehetné idegronccsá vált udvarlóját, hogy vegye már őt feleségül.

De még a film harmadik vonulata sem érdektelen: Boris (Emile Boreo), a szállodaigazgató valami olcsó olasz színműből lép elő, mert harsány, pénzéhes és rohangál, ráadásul még kárörvendő is, ha látja a vendégei tülekedését, de közben persze mindent elintéz. Vannak, akik szinte meg sem szólalnak a filmben, aztán mégis több marad meg belőlük a tudatunkban, mint egy kétórás akciómű teljesen szereplőgárdája, beleértve a lézerkardos robotembereket is: ilyen pl. a bárónő (Mary Clare) és Doppo úr, az illuzionista (Philip Leavler). Ez utóbbi egy vigyori félhülyének teteti magát, pedig könyékig benne van a slamasztika keverésében – erre utal az is, hogy miután összeverekszik a poggyászkocsiban Irissel és Gilberttel, utána vidáman megy el mellettük az étkezőben, mint aki jól végezte dolgát. A bárónő személyében pedig a lányregények rémalakja: a lecsúszott, de rátarti arisztokrata ül a fülke sarkában és pengeszájú szigorral, tőmondatokban osztja meg a véleményét a világról. Ami nem sok, csak leginkább az, hogy itt semmiféle idős hölgy nem utazott. 

A hölgyvadászat tehát egy vidám kis kalandorkodássá alakul át a vonaton, amin mosolyogni lehet, de megrendülni a drámaiságtól a legkevésbé. A történet ötletes, a szerkesztés arányos, bár a film első egyharmada a szállodai jelenetre megy el, amelyet akár hazánkban is leforgathattak volna annak idején: kis helyzetkomikumok kavarognak a falak között, kezd kifesleni a szerelmi téma, már csak az a bizonyos fehér telefon hiányzik. Egyébként van telefon, csak a fekete… Ekkor történik meg a film első gyilkossága, amelyre szinte fel sem figyelünk, annyira leköt a karakterek változatosságának a szemlélése. A végső megoldás könnyű és szívderítő, és Hitchcock még arra is vigyázott, hogy lehetőleg egy meseországba vigye a vonatot, bár le nem lehet tagadni, hogy ez tulajdonképpen Svájc lenne. (Szerette a rendező ezt a hegyvidéket.) A méltó büntetés is csak azt éri utol, aki a leggyávább volt ahhoz, hogy részt vegyen ebben a vidor kavalkádban, mert az ügyvéd úr – foglalkozásának pszichológiáját megcáfolandó – csak nyavalyog az egész út alatt és a végén bárgyú békehittel lép ki a szerelvény ajtaján, hogy aztán lelőjék. Mit mondjunk? Ettől megkönnyebbülünk…

Csak persze azt ne higgyük, hogy a felvétel tényleg Svájcban és tényleg egy vonaton ment le. Nem, a stáb el sem hagyta a londoni műtermet, a rendezőnek egyetlen vasúti kocsi állt a rendelkezésére, a háttereket egyszerűen befényképezték az ablakok mögé, a film elején meg egy makett jeleníti meg a szállodást és környékét – néhány mozgatható emberbábuval.  Az Ethel Lina White „The Wheel Spins” c. 1936-ban megjelent regényéből kiötölt film azonban osztatlan sikert aratott, már a korabeli sajtó is főleg azért dicsérte meg a rendezőt és a két forgatókönyvírót: Sidney Gilliat-ot és Frank Laundert, hogy a mellékalakokat is milyen egyszerű precizitással tudták árnyalni és életerővel megtölteni. És persze ne feledjük el Alma Revillet, aki a film dramaturgja volt, és egyben Hitchcock felesége.

A legtöbb baj Redgrave-vel volt, mert róla először is le kellett mázolni a színpadi színész gőgjét. Ő ugyanis lealacsonyítónak érezte azt, hogy filmben produkálja magát, de aztán megmagyarázták neki, hogy ha már olyan szívesen jár moziba, akkor tegyen valamit azért, hogy mások is örömmel menjenek be oda, másrészt meg tetszik vagy sem, de ez a jövő. Nem tudta azonban megszeretni Hitchcock – szerinte beteges – humorát, a forgatáson unta magát és folyton nézeteltérésbe került a rendezővel, mert rá akarta erőltetni a maga ötleteit és manírjait, az meg végighallgatta őt, aztán utasította arra, hogy hajtsa végre az eredeti tervet. Ekkor hangzott el Hitchcock szájából „a színészek egy állatcsorda” megjegyzés, amelyet ő mindig tagadott, viszont amelynek a valósághűségéért viszont Redrave vállalt kezességet a művészettörténet részére. Redgrave a forgatás után rettegve és megszégyenülten gondolt arra, hogy az a szörnyűség végül az emberek elé kerül. Utóbb élete nagy fordulatának nevezte ezt a filmet – igaz, ekkor már öreg volt és lovagi címmel reprezentálhatott a fogadásokon.

A mellékszereplőknél azért kell a szokásosnál tartalmasabban álldogállnunk, mivel Charters és Caldicott karakterét kifejezetten a film érdekében írták bele a történetbe, amely különben is csak vázlataiban hasonlított az alapregényhez: abban pl. a vonat sosem állt meg, nem volt a végén nagy lövöldözés sem, Miss Froy pedig nem volt kém, csak tudott valamit, amit nem kellett volna. De visszatérve a két krikettőrültre: a következő tizennégy évben még tíz (mára már teljesen elfelejtett) angol filmben és kilenc BBC-rádiójátékban adhatta elő a két színész ezt a két figurát, vagy azok valamilyen változatát, s persze kötelezően felbukkantak a film 1979-es változatában is. Persze nem Wayne és Radford – addigra ők már rég halottak voltak. Pedig aztán ez a két karakter tényleg semmit sem csinált, ők csak tűrtek és tűrtek és tűrtek…

A mű bemutatója az USÁ-ban 1938. november 1-én volt, ez megelőzte a brit bemutatót (december 25). Ekkor már Hitchcock az óceán túlpartjára nézett… Addigra egyébként már nem maradt semmi sem a másik alpesi országból, Ausztriából, de Hitchcock filmjének mégsem az volt az elsődleges üzenete, hogy jó lesz vigyázni, jön a háború, mert ezt már mindenki tudta - ő itt csak szórakoztatni akart. Mit mondjunk? Jó lóra (azaz vonatra) tett.