Szeretünk kukucskálni? Hát még szép hogy… Nos, ezzel szokták mindig elkanyarítani a film igazi céljának a megértésétől a közönséget az esztéták, merthogy ezek után már mindenki feltételezi L.B. Jefferiesről (James Stewart), a folyóirat-fényképészről, hogy tulajdonképpen még jót is tett neki az autóverseny közben szerzett lábtörése, mert így legalább egész nap perverz hobbyból figyelheti a szomszédjait a címadó hátsó ablak mögül. (A sportfotó, aminek a készítése miatt ebbe az áldatlan helyzetbe került, a falon van, erre megy rá először a kamera a lakás bemutatásakor.) Ez azonban csak a látszat: Jeff nemcsak a gipsz miatt érzi magát kényelmetlenül, hanem azért is, mert unalomból nézni kénytelen a többiek életét, és ezt mérhetetlenül unja, panaszkodik is miatta az ápolójának, Stellának (Thelma Ritter). Szóval ő nem egy tipikus voyeur-típus, nem jókedvéből figyel fel mindenre, ami csak történik a blokkházak közötti udvarban.

Ami tulajdonképpen egy főudvar, mint ahogy az sem teljesen igaz, hogy Jeff nyílászárója valamiféle hátsó mellékablak lenne, merthogy másfelé nem néznek az ablakai, az udvarra néz a kétszobás lakásának mindkét ablakiránya. Mint ahogy a többieké is. Hitchcock felépített egy komplett new yorki bérlakáshomlokzatot a stúdióban – az egész ott játszódik, villanyfényben és műesővel - , a külvilágból is csak egy keskeny sávon látható utcarészletet hagyott meg. Nekünk, magyaroknak, akik mindent bezárunk, berácsozunk és befüggönyözünk, elég meglepő a ház lakóinak az élete: sehol egy sötétítő, egy függöny, mindenki a másik szeme láttára végzi az összes dolgát, de láthatólag a teljes közöny álláspontján állnak mindenkivel szemben, mert mint ahogy őket nem érdekli senki sem a környezetében, úgy a többiekről is azt gondolják, hogy rájuk sem kíváncsiak. Egymástól teljesen független életek zajlanak tehát itt, interakció semmilyen vonatkozásban nincs az emberek között néhány kósza szóváltáson kívül, de azokban sincs sok köszönet: tökéletes tanulmányalap lehetne ez az egész a nagyvárosi elidegenedésről, a film olyan szépen és hatásosan fogalmazza azt meg. Igaz, ehhez kell a legkevesebb tehetség: csak az kell, hogy senki ne álljon szóba a másikkal.

Pedig a ház tagjai egyenként ugyancsak érdekesnek tűnő személyek, ezt jelképezi a lelkes dzsessz is, ami akkor szólal meg mindig, amikor a kamera időnként végigvonul az oldalfalakon, ez jelképezi, hogy a látszat-érdektelenség mögött milyen dinamikusan zajlik itt  a magánélet. A lakókból a film nem sokat mutat, de mégis: pár képkocka alapján már mindenkivel tisztában vagyunk. Itt van rögtön Miss Magányos Szív, az alkoholista vénlány; aztán itt van a szétdúlt életű zeneszerző, aki hol iszik, hol vendégeket fogad, a teljes kiegyensúlyozatlanság a lételeme; a balett-táncosnő, aki Stella szerint lepusztult alkoholistaként fogja végezni, viszont végül a sok sármos szívtiprót egy girnyó és szemüveges katona személyével váltja fel, aki az első csók után már a kaja után érdeklődik; a szobrásznő, akinek a szobra – khm – elég minimalista színvonalat mutat; a folyton az erkélyen alvó házaspár, akik aztán bohócot csinálnak maguknak az esőben, de végül – a kutyájuk révén – mégis ők lesznek a helyzet kulcsai; a fiatal házaspár, akik a mézesnapok után már a teljesen elközépszerűsödöttség állapotában marakodnak egymással; és persze Lars Thorwald (Raymond Burr), az utazó ügynök, aki most speciel vért mos le a falról, mert megölte és feldarabolta a feleségét…

A közönyben bízik ő is, ezért is van jelentősége Jeff ágynyugalmának: egyébként, ha ő is úgy élne, mint bárki más itt, észre nem venne semmit sem az egészből. De észrevesz. Az apró jelekből összerakja a gyanúját, s hiába akarja róla lebeszélni a barátja, az idegesítően racionalista Doyle hadnagy (Wendell Corey), ha egyszer szerelme, Carol Fremont (Grace Kelley), és persze Stella is a végén már neki hisz. Amikor pedig magánakcióba lendül a hármas, Thorwald is lecsap, de már későn… A társaságból Doyle hadnagy különben kész filozófus, csak nem tud róla: akaratlanul is kitalálta magának az Ockham-borotvája elvet, vagyis azt, hogy „Entia non sunt multiplicanda praeter necessitatem”, vagyis: „Ne szaporítsd jobban a dolgokat, mint hogy az szükséges.” Ő aztán nem indul ki semmiféle fantazmagóriából, s ez lesz – a nézők szimpátiája tekintetében – a veszte: nincs képzelőereje, tehát eleve vesztesen indult az ütközetbe a minden apróságra felfigyelő Jeff-fel szemben.

Különösebb színészi alakításokat ne várjunk, ugyanakkor a film mintapéldája annak, hogy lehet a minimumból kihozni a maximumot: Stewart lényegében csak a fejével játssza el az egész szerepet, néha tűnődve oldalra vagy maga elé néz, de különben az arca rezzenéstelen marad, csak akkor enged meg magának egy kis feszültséget, ha úgy érzi, hogy le fog bukni, vagy nem hisznek neki. Akkor lesz csak igazán emberi, amikor a film másik vonala, a közte és Carol közötti szerelmi viszony kerül előtérbe, mert Carol, a cicababa mindenképpen arra akarja rávenni őt, hogy maradjon itthon és fotózzon a divatbemutatókon (amelyeknek ő a sztárja), ellenben Jeff inkább a világjárást választja. Ezt a románcot azonban mindketten olyan visszafogottan és elegánsan adják elő, hogy a nézőnek önkéntelenül is eszébe jut: ezt hívják csendes szerelemnek.  Az persze más kérdés, hogy Hitchcocknak nem ennek ábrázolása volt a célja, hanem csak az, hogy kissé félrevezesse a nézőt és az elkezdjen foglalkozni ezzel az érzelmi szállal is, elterelve a figyelmét a bűnről, mint központi tényezőről. 

A feszültség megteremtése pedig egészen különleges - azért az, mert egy hihetetlenül olcsó ötleten alapul. Jeff ül a székében és időnként kinéz a nagyvilágra - mi pedig azt várjuk, hogy az majd egyszer csak visszanéz rá, vagyik valaki felfigyel a leselkedő szomszédra. Vagy lehet, hogy már fel is figyelt, csak mi nem tudunk róla. Lehet, hogy Thorwald csupa elterelő hadműveletet folytat Jeff ellen és készül valami visszavágóra. Meg aztán az is lehet, hogy Jeff rosszul látja az egészet... A suspense szépen kitart a film végéig, kellően klausztrofób hangulattal, sötéttel, esővel és hamis nappali fényekkel körítve Jeff szemlélődő magánakcióját.  (A műtermi jelleg miatt a film egészén érződik valami természetellenesség, amit azért érdekes, mert az emberek viszont természetesen viselkednek benne és éppen az a fura, hogy mi meg, a kívülállók az egymás iránti totális nemtörődömségüket érezzük természetellenesnek.)
 
A film vége ugyan kissé összecsapottnak tűnik – pl. az a módszer, ahogy Jeff távol akarja tartani magától Thorwaldot, nem tudna megállítani egy igazi gyilkos lelkületével bíró embert - , meg aztán túl gyorsan és kiszámíthatóan fejeződik be, azonban ez mit sem von le abból az élvezetből, amit a film addigi része nyújtott: egy nem túl elegáns gyilkosság elegáns szemlélődőjenek a szemlélői lehetünk, s bár nincs itt sem erőszak, sem kirohanások, sőt, azt is tudjuk már az elején, hogy kinek lesz itt igaza és ki fog meglakolni, de Hitchcock nem akart elborzasztani, sokkolni és megdöbbenteni, hanem csak közölni akarta azt, hogy aki nyitott szemmel jár a világban és elengedi a képzelőerejét, azt feljogosítja a sors arra, hogy kincset  leljen.   

Például egy emberölést.