2010. 04. 04.
Szabotőr (Saboteur - 1942)
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):

Nem mondhatni, hogy Hitchcock hatodik amerikai filmje – amelyben először szerepelnek kizárólag ottani színészek – valami formabontó alkotás lenne, ha nem ő rendezi, ma már nem is emlékeznénk rá. [A film nem keverendő össze a szintén Hitchcock által rendezett Szabotázs (Sabotage) c. 1936-os angol darabbal!] A film a rendező kedvenc helyzetgyakorlatát adja elő: adott tehát egy hétköznapi férfi, akinek az élete odaveszni látszik, mert valamivel vádolják, amihez köze sincs. „Bűnösünk”, itt Barry Kane (Robert Cunnings) most is kénytelen végigmenekülni az Államokon, hogy bebizonyítsa az ártatlanságát az igazi bűnös elfogásával, s ekkor csapódik mellé szokás szerint egy nő – aki természetesen szőke, ez a rendező megrögzött stílusjegye volt. Végül az igazság és a nagy leszámolás természetesen egy látványos helyszínen ér véget – a Szabotőr főszereplője a Szabadság-szobor fáklyáján nyeri el az igazságot.

 

A cselekmény döccenőmentes, de elég sok benne a kimódolt elem, hogy ti. teljesen váratlanul olyan személyek kerülnek elő a cselekményt továbbmozdítandó, akik megjelenése ott és akkor teljesen valószínűtlen és meseszerű, mint pl. egy vak zongorista, egy színházi trupp, taxisofőrök, akik kiszabadítják a hősnőt, de a dramaturgia mindegyikük esetében gondoskodik arról, hogy mégis szervesen illeszkedjenek bele a folyamatokba. A vak zongoristáról pl. kiderül, hogy egész idő alatt halotta a főhős bilincsének a csörrenéseit, a vándorszínészek az amerikai demokráciát jelképezik, de még a taxisofőröknél is elfogadható, hogy jókor vannak jó helyen.

 

Amitől viszont félhetnénk, az nem valósul meg: ez - szerencsére - nem egy náciellenes propagandafilm lett az amerikai állameszményről. Az ellenség minden vonatkozásban mellőzi a megszokott sémákat: nem karvalytekintetű, fröcsögő idealisták jelképezik az óceán barnába borult túlpartját, hanem átlagpolgárok, akik viszont nemhogy nem a rendszer számkivetettjei, hanem nagyon is benne élnek, s igen jól. Ugyanakkor ideológiai hatáskeltésről szó sincs: az „amerikai” oldalon is csak néhány célzás esik arról, hogy a jó állampolgárnak mostanában figyelnie kell és fokozottan kiszolgálni a hatóságokat, de ez inkább komikus hatásokkal jelenik meg, hiszen legfőbb szószólója Patricia Martin (Priscilla Lane), a „szőke nő”, akit mindenki megmosolyog az ügybuzgalmáért; de az ellenoldal sem kérkedik azzal, hogy miért fordult a hazája ellen, nem is érdekes ez – ők profik, teszik a dolgukat, a magyarázat az indítékaikra teljesen fölösleges, tessék elolvasni a Mein Kampf-ot és kész, vagy megszámolni a nekik felajánlott pénzt. (Ha már itt tartunk: a „nagy társadalom” nem jelent meg e filmben, egy távol-keleti arc szerepel ugyan benne, de néger egy szál sem.) Viszont ebben az ellenséges társaságban is hideglelősen jeleníti meg a szavak nélküli elvek emberét az a Freeman (Alan Baxter), aki folyton komor arccal, kis bajuszkával, hetyke kalapban mint valami Virág elvtárs irányítja a szabotőrök alakulatát: egymaga mindent elmond a náciszimpatizáns amerikaiakról, akik persze a valóságban gyakorlatilag nem, vagy alig léteztek.  A hazaárulók közül egyedül Charles Tobin (Otto Kruger) az, aki igyekszik magyarázatot adni a tettére, de ez triviális: szereti a pénzt, ugyanakkor lezseren hagyja ott imádott családját és a kalifoniai luxustanyáját, ha ezt hozza a sors, azzal a reménnyel, hogy majd visszatérhet oda idővel. (Mondjuk, a "végső győzelem" után.)  

 

A film ráadásul nem is túl szívderítő módon ábrázolja a terrorelhárítást, merthogy a végső merénylet – egy vízre bocsátandó hadihajó felrobbantása – végül is sikerrel jár. Megjegyzendő: ez valamelyest történelmi alappal is bír, merthogy az USS Normandie nevű hadihajó tényleg kigyulladt és elsüllyedt a new yorki kikötőben, morgott is a haditengerészet, amikor ennek a képeit mutatta a film végén a negatív mellékhős, a hajót levegőbe repítő Frank Fry (Norman Lloyd), az igazi, címadó szabotőr cinikus mosolya mellett. Egyébként érdekes az arca ennek a fickónak, ugyanis hasonlít Putyinra…

 

„Hitchcocki” feszültséget viszont ne várjunk a filmtől, az nincs benne. A jellemek könnyen átláthatóak, kissé egysíkúak, ugyanakkor - paradox módon - a szereplők egyenként mégis eredetiek és karakteresek, akinek a cselekedeteiben semmi logikátlanság nincs, de általuk a Hitchcocktól védjegyzett arctalan fenyegetések és kísértések sem ütik fel a fejüket a filmben, s a tudatalatti sem kezd munkába. A színészi teljesítményeket jó közepesre lehet értékelni, a zene a korabeli szokvány, egy eredeti dallam sincs benne, csak hangulati aláfestést ad. Hitchcock operatőre néhány érdekes hipertotállal megajándékoz ugyan minket (pl. a repülőgépgyárban), de egyébként a fényképészeti munka hanyagolható. Az izgalom is elég mérsékletes, de mindazonáltal a film kényelmes és kellemes kikapcsolódást nyújt, különösebb feszültségek és nagy fordulatok nélkül. Hitchcock itt inkább azzal tüntetett, hogy nem akart behódolni a divatnak és nem rendezett egy hazafiaskodó puffogtatást a Fehér Ház örömére. Ezért volt nagy művész, s a film is ezért érdekes. No, az igaz, hogy másért nem...

Kulcsszavak: Hitchcock

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés