A filmeknek nincsenek bővített és javított kiadásai, ha mégis sikerül valami ilyen jellegűt összehozni, akkor azt remakenek hívják és elég ritkán sikerülnek jobbra, mint a témasztékul vett mű. Woody Allen, miután az Annie Hall-lal 1978-ban letarolta magának a főbb Oscarokat (film, rendező, forgatókönyv), nem kívánt elszakadni annak tematikájától és persze kedvenc támaszpontjától: New Yorktól sem, tehát újrafazonírozta az ötletet. De a végeredmény nem lett sem javított, sem bővített kiadás, bár a legjobb eredeti forgatókönyvért járó Oscar-válogatásig azért ez is eljutott. Magánál a filmnél eredetibb és ismertebb lett a plakátja – egy férfi és egy nő sziluettje ül hajnalban a Queensboro Bridge alatt - , mivel ez egyetlen képben sürítette össze Woody álmát a Nagy Almáról, a szerelemről és önmagáról: a híd - más néven: az 59-edik utcai híd -   maga a  város (gigantikus erő, hatalom, forgalom és formai tökély), s alatta Woody Allen és Diane Kaeton, a new yorki felfordulásban hányódó szerelmesek örök jelképei a hajnali párában, amely minden vonzalom kiismerhetetlenségével és homályosságával fogja körbe őket. Jól nézzük meg ezt a képet, mert már mindkét szereplő öreg, néhány év és meghalnak: de ezen a plakáton már örökké ott fognak ülni és beszélgetni valamiről. És hát miről is beszélgethetne egy férfi és egy nő, ha nem egymásról? Kell erről ennél többet tudni?

A film persze ennyivel nem elégedhetett meg - mint ahogy a néző sem igazán. Woody tehát megint a neurotikus zsidót játssza, itt Isaac Davis név alatt, a baj csak az, hogy sem a neurózisa, sem a zsidósága nincs kiemelve, így ez az Isaac akárki lehetne az utcáról. A karakter aztán éppen úgy fellázad a kommersz népszerűség ellen, mint ahogy tette volt azt Alvy Singer az Annie Hallban, amikor elmenekült Los Angelesből, mert nem kívánja a tehetségét aprópénzre váltani. A neo-Singer itt most a tévéből lép ki, mert felfordul a gyomra az egyik általa írt műsortól, amelyet csak a folyamatos kábítószermámorban heherésző stáb tud értékelni – meg persze a közönség. (Tudatmódosító szer nélkül, mert az alapból idióta.) Isaac úgy dönt tehát, hogy passz, vége, ha kell, olcsóbb bérlakásba költözik, de most már akkor is megírja élete nagy könyvét! Közben viszont róla fabrikálnak össze egyet, mégpedig a famerev és gyűlölködő Jill, a második felesége (Meril Streep), akinek olyan jól sikerült a férjével átélni a szexualitás mélységeit, hogy túlkorosan inkább leszbikusnak állt és most az összes válóperi mocskot ki akarja teregetni az exéről. A film eme ötleteleme azonban csak látszólag érdekes, valójában inkább zavaró, mivel azt feltételezi, hogy Isaac egy "valaki", olyan, akiről érdemes írni, a közönség nyilván zabálni fogja a történetét, a film végén a könyvesboltok tényleg tele is vannak a róla kiadott keménykörésű leleplezéssel, ő meg azon marcangolja magát, hogy mindenki rajta fog röhögni előbb a városban, aztán meg az egész Államokban, mivel már a filmjogok is tárgyalás alá kerültek. Ehhez képest viszont az égvilágon semmiből sem derül ki (pedig semmibe sem került volna), hogy Isaac mitől is lenne ilyen celebritás, így ez a történetszál értelmetlenül lengedezik az orrunk előtt. Mint ahogy az is, hogy Isaac miféle regényt akar írni, mert annak tartalmáról és céljáról sem derül ki semmi sem. (Az Annie Hallban a szerelmi bánatáról kezd darabot rendezni, itt viszont általánosságban egy new yorki értelmiségi lenne a főkarakter, ám hogy ki ő és mit csinál, az még Isaac számára is rejtély marad - a bevezető képsorok legalábbis arról árulkodnak, hogy még a főszereplő figurájának a megragadása sem megy neki.)

E két homályos motívum mellett a tényleges cselekmény, vagyis a duplikált love story is kidolgozatlan elemekből áll össze. Isaacnak két nője van: egyrészt két taccsra ment házasság után a maga 42 születésnapjával szerelmes lesz Tracey-be (Mariel Hemingway), aki viszont 17 éves, a liliomtiprástól csak az menti meg a főhőst, hogy Tracey is szexmániás, kár, hogy ebbéli hobbyját egy jelenet sem emeli ki. A fruska jellemrajza is pongyola maradt, mivel azon kívül, hogy még suliba jár, szeret a hátán heverni, a szüleinél lakik és érdeklődik a színészet iránt, semmit nem tudunk meg róla. Leginkább a vonzerejét nem. (Ehhez képest Hemingwayt is Oscarra jelölték. Nagyon helyesen nem kapta meg, azóta pedig lényegében sehol sincs Hollywoodban.)

Az őt legyőző konkurencia az Isaaccal kortárs Mary (megint Diane Keaton), aki egy az egyben átlépett az Annie Hallból, csak szürkítettebb változatban, mivel itt az egyetlen eredetiségi forrása az, hogy folyton lendületesen közli: ő Philadelphiából jött, ott pedig az emberek még tudnak disztingváltan viselkedni. Az egyepetye végül egy nyisszantással kivégzett szerelmi háromszögbe torkollik, mivel Mary előbb elhagyja Yalet (Michael Murphy), az irodalomtanárt, Isaac barátját, mivel az nem akar elválni, aztán meg Isaacot, mivel rájön, hog Yale még mindig jobb nősen, mint Isaac nőtlenül.  Ennek a pálfordulásnak a motivációját vállrángatásokkal lehetne egyedül elintézni, mert a forgatókönyv csak odáig jut el, hogy a felek megpróbálják megbeszélni a dolgot, azonban ennek eredményéről már nem közöl velünk információkat: Mary meglepetésszerűen tűnik el a férfi életéből, aki ezek után ugyanilyen váratlanul és indokolatlanul tér vissza a már egyszer (végleg) ejtett Tracey-hez, akihez ráadásul már korábban sem ragaszkodott olyan nagyon.

A vázlatos sztorit most a poénok sem dobják fel, ez Woody egyetlen filmje a „nagy korszak” terméséből, amelyből nincs idézhető aranyköpés. A kamera sem viszi túlzásba a remekelést, a stáb lakásbelsőkbe, éttermekbe és kiállítótermekbe költözött, az egyetlen figyelemreméltó ötlet (a híd kivételével) az, amikor a páros a Hold tetején sétálva vall szerelmet a Planetáriumban.

A legbántóbb viszont az egészben az, hogy maga New York nincs sehol, pedig amikor a film elején felkígyózik a Kék rapszódia, aztán dübörögni kezdenek a legismertebb dallamai, azt hihetnénk – pláne a felhőkarcolók fölött a zene ütemére kigyúló tűzijátékot látva - , hogy a Város lehengerlő vizuális szociográfiája fog beköltözni a szobánkba. De az csak néha előlépő háttér marad, amely aztán – pillanatnyi díszletfunkcióját teljesítve – azonnal ki is hátrál a történetből, nem akar tolakodni, pedig ezt most szívesebben vettük volna, mint Isaac és Mary túl egyszerűre sikeredett, szerencsétlenkedő kettősét.

A közönség és a kritika ennek ellenére meg volt velük elégedve, Woody megkapta a legjobb film kategóriában a BAFTA- és a César-díjat, meg a new yorki filmkritikusok kitüntetését is (és még egy halom kisebb honorációt), s ami ennél is fontosabb: a film(ecske) a közönség nagy kedvence volt és maradt, valószínűleg azért, mert akik szeretik az Annie Hallt, azok szeretni fogják ezt is, mint hangulati pótkávét. Viszont hogy miért jelölték Oscarra a forgatókönyvet, az talány, de hogy miért nem nyerte el, az egyértelmű: mert ez nem volt egy bővített és javított kiadás.