A film történetváza egy mondat: hegyipásztorok megerőszakolnak és megölnek egy lányt, majd az apjánál szállnak meg éjszakára, aki agyonveri őket; mikor pedig a lány holttestét felleli, felajánlja Istennek vezeklésül a gyilkosságaiért, hogy templomot épít ide, s erre ott forrás tör föl, amely szélesen elterülve hömpölyög le a domboldalról.  

És itt van a lényeg. Ilyen forrásra ugyanis nem lehet templomot építeni. Alámossa az alapokat.

Pedig most Bergman látszólag nem állítja különösebb értelmezési kihívások elé a nézőt. Mindenki az egyértelműség unottságával fejtette ki idáig, hogy amikor a végén a csoportot enyhe felső gépállásból mutatja be a kamera, amint körbeállják a csodát, maga a megbocsátó Isten tekint le a társaságra, aki elfogadta Töre (Max von Sydow) ajánlatát a bűnei megváltására. És különösen fontos, hogy ott van közöttük Ingeri (Gunnel Lindblom), a család fekete báránya is, az Odin istenben hívő, kereszténységtől még meg nem érintett terhes mostohalány, akinek a szűz Karin (Birgitta Petersson) iránti gyűlölete egyben a krisztusi erkölcs elleni iszonya is volt. Őt érintette meg legjobban a gonosz: először egy erdei öreggel találkozott, a pogány istenek hívével, aki meg akarta erőszakolni őt; aztán teljesült taszító, titkolt vágya, és meglakolt végre a puszta létéért a gyűlölt édesleány; majd láthatta, hogy bánt el az apa nemcsak a két bűnössel, hanem azok kisöccsével is, akit a falhoz kent. Most azonban, hogy a pogányság háromszor is betört az életébe, Ingeri végre megérti és belátja a megbocsátás lényegét. Ami persze némi gondolkodásra készteti a jámbor nézőt is, hogy ti. lehet-e Istennel csereüzletet kötni a bűnre. A Bergman-értelmezések szerint igen, hiszen Isten a forrással adta a család tudtára azt, hogy „aláírta” a szerződést. A búcsúcédula-árusítás korai magánszertartását láthatjuk tehát: Töre magányosan Istenhez fohászkodik kegyelemért és azt mondja – mint Bergman megannyi filmjének az alakja - : „Nem értelek”, s éppen e „nem értés” miatt nem tud mást csinálni, mint anyagi alapokra helyezni a kapcsolatukat.  

Csakhogy egy bővizű forrásra nem lehet templomot építeni. Alámossa az alapokat. Összeomlik az épület.

De ne foglalkozzunk ilyen méltatlan megközelítéssel. Inkább „gyönyörködjünk” a Bergman-életmű egyik legintenzívebb jelenetében, ahogy a két férfi (Axel Düberg és Tor Isedal) megerőszakolja, majd agyonveri és kifosztja Karint. A lány, mint egy serdületlen, profán szent, jámbor lélekként, kissé öntetszelgően osztja a kenyeret a három pásztornak és egyben – bár ezt még nem tudja - önmagát: a kenyér az ő teste is. Amikor az egyikből kiveti magát egy béka – Ingeri tette oda, bosszantásból - , s a varangy ott ül az abroszon, ez egy nyers utalással vezeti fel a bekövetkező sötét fordulatot. Ami feszült, förtelmes és naturalista. Az az ábrázolás, ahogy Karin hullája félig földdel beszórva hever a réten, a kegyetlenség egyik leghatásosabb plánjává válik. Ilyenkor érti meg a néző, hogy az akciófilmek rohanva rovancsolt hullaszáma mennyire szegényes egy ilyen csendes, hideg beállításhoz képest, s hogy mennyire nem mernek a rendezők még ma sem szembesülni az igaz, primitív erőszakkal, de még inkább annak következményeivel, az igazságtalan pusztulás szomorú méltóságával. És itt még zene sincs a jelenet közben, aminek a hiánya különös, fojtott drámaisággal ruházza fel azt. Félelmetes és kegyetlen. A film nyugodt ritmusban haladó fekete-fehér jelenetei amúgy is hatásos, kemény képszerelésben közvetítik az összes szereplő bűnhöz való, alapvetően valahol közömbös viszonyát. A kegyetlen jelenetek ellenére a szereplők kifejezetten higgadtan fogadják és alakítják a sorsukat: nyilvánvaló, hogy egy ilyen beletörődő szemlélethez nem illett semmiféle dallamos aláfestés. Nem is kell: azóta már túlzottan hozzászoktattak minket a zenéhez. Szól, ha kell, ha nem. Itt nem szól, itt senki és semmi nem szól, itt csak zajok hallatszanak, itt csak történik a dolog.

A film másik csúcsjelenete az, ahogy Töre megöli a három testvért. Éjszaka megy be a lakrészükbe; nem lopódzik, nem suhan, hanem nehezen és határozottan telepszik le a félhomályban, a lassan égő tűz fényei fölött szinte Odin istenként az asztal mögé, a ház urának a székébe, késsel a kezében, majd a pengét az asztalfába vágja. Uralkodik az alvók fölött és ítélethozatalra készül. Még egyszer átgondolja a verdiktet, felkészíti magát a végrehajtásra (amelyet előtte egy fa kitépésével és egy rituális mosdással is megerősített) – aztán lesújt. Mikor már mindkét nyivákoló féreggel végzett, a feleségéhez menekülő kisfiúhoz lép, nyugodtan és elszántan kapja föl őt és úgy vágja a falhoz, hogy az csak úgy nyekken. Von Sydow nem véletlenül kapott megint főszerepet, hiszen egy komor, nordikus emberhegyet kellett ábrázolnia, aki puszta lényével is felülemelkedik a szolganépségen, s különösen a két pásztoron, akik közül az egyik egy néma, torzonborz alak, a másik meg sunyi kis patkány - pont ilyen pofákkal pakolták körbe a keresztet hordó Jézust a középkori oltárképeken.

A testvérei által már lelkileg elrontott gyerek (aki viszont egyedül gondol arra, hogy a lány holttestére valami kis földet szórjon) azonnal meghal. Senki sem sajnálja, senki sem siratja. A film erkölcsi ravaszsága az, hogy mi sem. A kritikákat végigolvasva is az látszik, hogy senkit sem érdekelt sem akkor, sem most a kiskölyök sorsa. Meghalt – na és? Vajon milyen felnőtt lett volna belőle ilyen testvérek között és ilyen előzmények után? És miért nem menekült el a házigazdához? Miért hallgatott a bűnről? A társadalmi tudat szövetébe még mindig bele van préselve a kisgyermekek büntetése iránti vágy, hiába állítják kétszáz éve a büntetőjogászok és a jogszociológusok, hogy ilyen éves korban túlzó és méltatlan dolog megtorolni bárkinek is a gaztettét. Bergman mindenesetre tökéletes munkát végzett: a gyermek a szó szoros értelemben megdöglött és azóta sem károg a varjú utána. A jelek szerint Isten sem: pár téglával kiváltható az „ügy”. Már ha persze egy forrásra lehet templomot építeni.

Bergman „közlekedési balesetnek” hívta ezt a művét, vagyis nem szerette, már csak azért sem, mert nem saját ötletből indult ki, az egy középkori monda feldolgozása volt. Pedig nem kellett volna feszengenie miatta és nemcsak azért, mert az amerikai filmakadémiát meghatotta a műből sugárzó „keresztény egyértelműség” és Oscarral jutalmazta. A mű ugyanis határozottan beleillik a bergmani életműbe, hiszen pontosan ugyanazt a kérdést járja körbe, mint amit a lassan elkomoruló gondolkodású rendező az előző filmjeiben is fejtegetett: hogyan tudunk elmenekülni Isten csendje elől? A nap végében nagyvonalúsággal és jótettel; A hetedik pecsétben – ebben a komplex filozófiájú műben – önfeláldozással; az Arcban a művészetek hatalmával, amely azonban túl törékeny, mert túl evilági; a Szűzforrásban pedig az Istennel kötött üzlettel. Megannyi kitörési lehetőség, amelyet aztán a nemsokára jövő trilógia – Tükör által homályosan, Úrvacsora, A csend – fejt ki kegyetlenebbül és mélyebben.

És hát a film vége sem olyan teljesen egyértelmű. Egy forrás, az alámossa az alapokat. És Isten nem szeretne olyan templomot, ami összedől. Meg aztán egy ilyen bőséges forrásra nem is biztos, hogy érdemes templomot építeni. Kutat, azt igen. De templomot...?

Hát akkor most megbocsátott Isten, vagy sem? Akinek tetszik a gyermek halála, gondolja az elsőt. Akinek nem, az utóbbit. Isten hallgat - ő aztán ezt nem fogja eldönteni.