A kiindulópont egy ritka, mi több: hihetetlen szituációból indul ki, merthogy 40 éves korára már a legmulyább, legbutább, legrondább, leglerobbantabb férfinak is sikerül legalább egy nőt megfektetnie. Hogy aztán milyen nőt és milyen eredménnyel ("most mire vársz? már vége van!"), azt hagyjuk. Ez mellékes is, mivel az első aktusnak nevezhető izé után  óhatatlanul jönnek az újabbak, ugyanis az alany rögtön megtanulja, hogy mennyivel másabb egy meleg hüvely, mint egy bolyhos törülköző. Vagy zsepi. Vagy zselé. Mindegy, a technikát már csak fejleszteni kell. De egy biztos: a filmötlet bíztató.

A másik része viszont már jóval üresebb: Andy (Steve Carell), a főszereplő egy méretes gyerek, aki film- és képregénybábokkal zsúfolja tele a házát, ahol leginkább egy playstation-széken veri el az időt, az egész miliő egy retro-játékboltot idéz fel, aztán az események bemutatják, hogy az is, mivel végül Andy csak megszabadul az összes infantilis tárgyhulladékától és ebből nyeresége  lesz. Ez az egész már eleve mutatja a forgatókönyv fantáziátlanságát, hiszen azt, hogy egy férfi miért nem ismeri a női nemet, vagy ha ismeri is: miért nem hajhássza viagrákkal tömött zsebekkel a kalandokat, ezer és egy szellemesebb indokból kiindulva is meg lehetne oldani, ezzel szemben Jupp Apatow rendező rábólintott a saját és Carell forgatókönyvvé kiküzdött  legszimplább megoldására, s felhormonozott egy 12 évest egy 40 évessé, aki a biciklisek röhejes sisakjában teker a dolga után (nincs jogosítványa, azért ez is egy tünet), ami nincs sok, mivel a világ "legérdekesebb" foglakozását űzi: raktáros egy elektronikai áruházban. 

Miután Andy kollégái rájönnek, hogy mi itt a helyzet, rögtön akcióba lendülnek, hogy megváltsák férfi(?)társukat ettől az áldatlan és idétlen állapottól. Aki nem akarja eztet, ellenne ő az esti magányos babazsúrjával is a nappaliban. Mi viszont akarnánk ezt a haveri nyomulást, de aztán felszisszenünk, mert máris a nyakunkon vannak megannyi érzelmes amcsi film kigyomlálhatatlan mellékszereplői: a munkatársból önzetlen barátokká nemesedő nagymenők, köztük a kötelező nigger a gettótakarásos dumával, ellenpontként pedig a bunkó nők, akik lehányják és majdnem megölik szerencsétlen főszereplőnket, egy transzvesztita, akit szerencsére nem kell sokáig néznünk, sarki rapidrandi idiótákkal, felgerjedt főnöknő és a teljes faji egyenlőség nevében két, a cselekmény kibontakozásával semmiféle kollaborációban nem lévő muzulmán munkatárs, meg egy pár perces jelenet erejéig a szintén nélkülözhetetlen vicces zsidó. Aztán persze belép a kívánatos nő (Catherine Keener), itt egy aszott negyvenes nagyi képében, aki miatt (által) aztán a film második felében Andy leginkább azzal tölti az idejét, hogy részt vesz a nő unalmas kis életében és megalkuszik vele, hogy csak a huszadik találka után feküdnek le, ami persze hamar eljön, bár egy félreértés majdnem meggátolja a dolgot. A végén forró csók az utca közepén, természetesen egy szinte tragikus baleset után, aztán szex. Közben Andy megoldja mama kamaszlányának a pubertásproblémáját is, hiszen úgy lesz szép a családi élet, ha a hölgyike nem durcul majd további negyven éven át a pótpapával.

A sztorit az eladhatóság érdekében annyi korrektségi vegyszerrel kezelték, hogy abban fű se nő, poénok haldokolnak a fantáziátlanságtól, még a főszereplő sem tud értelmes színészi játékkal kimagasodni a laposkúszásba ment szélesterítésű mezőnyből, mert a bámész pofavágásokon kívül semmit sem produkál, csak leginkább cangázik és aggódik; a fényképezés dögunalmas, az egész egy alig javított kiadása a Jóbarátoknak, a végén ráadásul a happy endnek a gatyája is habzik a nyáltól  mert mindenki táncra-dalra kél.

Az utolsó tangó Párizsban c. filmben Maria Schneider szemére veti Marlon Brando-nak, hogy öreg, kopaszodik és pocakos, mire az közönyösen így vág vissza: te pedig nézd meg magad tíz év múlva, a csöcseiddel fogsz majd focizni. Na, ezt hívjuk úgy, hogy eredetiség. Ez az, ami szűzike sztorijából cca. két órán át hiányzik.