Fernando Rey olyan volt Bunuelnek, mint Klaus Kinski Herzognak, John Wayne Fordnak vagy Gunner Björnstrand Bergmannak: állandó inspirációt jelentett a rendezőnek a személye, aki ezért tudatosan olyan történeteket választott ki megfilmesítésre, ahol megjelenhetett kedvenc színésze is a kedvenc karakterében. Bunuel öregkorának legnagyobb műveiben mindig ott van Rey, s mindig ugyanabban a szerepben: ő a nagyvonalú, elegáns, kissé merev, de kellemes modorú öregúr, aki azonban folyton rágerjed valami bűnös dologra: főszabályként a nők meghágására, de A burzsoázia diszkrét bájában emellett még a nemzetközi drogkereskedelemre is. A Tristanában, ebben átmeneti, másodvonalbeli Bunuel-műben sem kapott más szerepet: ő most Don Lope, a toledoi „fenn az ernyő, nincsen kas” életvitelű, azaz az anyagilag lecsúszott polgári-nemesi háztartásába megárvult unokahúgát, Tristanát (Catherine Deneuve) gyámként befogadó öregúr, aki egy lappangási időszak után vágyainak természetes egyszerűségével teszi magáévá a kívánatos nőt. Igazából itt, az elején törik meg a film morális és érzelmi logikája, hiszen Tristana maga is akadálymentesen engedi magába a háziurat, aztán él vele egyfajta félfeleség-félszeretői életet, pedig a cselekmény eredetileg teljesen a Viridiana menetét követi: Deneuve a gyászruhájában apácaként jelenik meg, lehajtott fejjel, Rey Don Lopéje nem különbözik Don Jaimétől sem a vágyaiban, sem a megjelenésében (bár itt karakteresebb a pödrött bajszával és ódon ruháival, vörösbélésű köpenyével), a Viridiana koldusait most egy süketnéma, munkautálatban szenvedő kamasz jeleníti meg, de éppen ezekhez a jelképekhez képest nem pontosan érthető, hogy mi is volt az az indok, ami miatt Tristana olyan semmitmondóan feladja a korabeli (1929-ben élt) spanyol nők egyik legnagyobb kincsét: a szüzességét.

Don Lope a hányaveti defloreálás után biztosítja őt, hogy a kapcsolatuk ellenére a nő szabad marad; mikor aztán az él is ezzel – megismerkedik egy festővel (Franco Nero) – , Don Lope erőszakkal is magánál akarja tartani a gyámleányát, de az faképnél hagyja őt és már csak azért tér vissza hozzá, hogy meghaljon. Ám a halál helyett csak egy lábcsonkolás lesz az osztályrésze – aztán már örökké Don Lope házában marad vénlányként, hiszen még a festő is elhagyta őt. Amikor aztán Don Lope (hosszú évek elteltével) szívrohamot kap, ő az, aki végül átsegíti a férfit a „túlpartra”.

A sztori legnagyobb hibája az, hogy az egyes tettek motivációi teljességgel indokolatlanok maradnak, így aztán az egész csak esetlegesen összehányt fordulatok összessége marad. A néző azt várná, hogy Don Lope megerőszakolja a gyámleányát – ehhez képest a vén kéjenc semmiféle ellenállással nem találkozik; aztán várnánk, hogy szennyes és akciódús jelenetek által akar majd véget vetni Tristana és Horatio, a festő románcának – ehelyett kap a piktortól egy mennydörgő pofont és már vége is a fellépésének. Tristana két év múlva visszatér az időközben örökségből meggazdagodott Don Lope házába, hogy ott haljon meg – de hogy miért nem Horatio mellett akarja megélni az utolsó heteit, nem derül ki, mint ahogy az sem, hogy Horatio miért nem vette eddig feleségül őt, holott ezzel az üde szándékkal utaztak el. A lábcsonkolásnak meg aztán végképp katalizálni kellene a főszereplő sorsának a drámaiságát – ehhez képest az egész hatása csak abban merül ki, hogy Tristana egyedül marad, önkínzó szenvedésbe süpped, Don Lope azonban még így is feleségül veszi az immár kiszikkadt hüvelyű nőt, aztán Deneuve egyre merevebb és gyűlölködőbb arccal hordoztatja magát a kerekesszéken és vánszorog ide-oda a lakásban. (Kedvenc zongorája mellett is csak egyszer látjuk.) Hogy a hosszú évek együttvegetálása után miért hagyja meghalni Don Lopét, az már ezek után teljes rejtély, különös tekintettel arra, hogy Don Lope mindenképpen meghalt volna, mivel egyre nyúzottabb kinézetet adtak Reynek a sminkesek és a film arra is több utalást tesz, hogy kipusztultak mellőle a barátai. Hogy ezek után miért jelenik meg időnként a levágott feje harangnyelvként Tristana zaklatott álomlátásaiban, az ugyan érthető – hogy ti. ehhez a férfihoz kötötte torz módon az életét - , ám ennek dramaturgiai szerepe elenyészik a kimunkálatlan motivációk botladozásaiban.

A fényképezés passzív és tankönyvszerű, szenvedélymentes plánokban középre és két oldalra igazított kistotálos alakokkal, zene persze – az egy árva Chopin-részleten kívül – nincs, Rey pedig a legmerevebb formáját hozzá, ráadásul totyakos vénemberbe sorvad a végén, társadalomrajz s még inkább –kritika nem szerepel a filmben (Don Lope barátai, a középosztálybeli urak e tekintetben csak érdektelen vázlatok). Deneuve az egyedüli, aki valami mentséget tud felhozni Bunuel alkotására, de ezt összesen csak azzal éri el, hogy az elején szende, a közepén lázadó, a végén pedig kemény, megkeseredett arcot vág. Ne emlegessük tehát ezt a filmet a Mester legszebbjei között - inkább vegyük tudomásul, hogy a lángelméknek is joguk van parázslani.