Mathieu tragikomikus felsülései – hogy ti. sosem sikerül lerángatni az alsóneműt az egyik Conchitáról sem – önmagában is jól egybetartanák a történetet, amely Bunuel régi kedvence volt, egyik gyermekkori regényéből vette az ötletét. Azonban Bunuel apró ajándékokkal lep meg minket közben. Mielőtt azonban ezeket túlértékelnénk, rögtön rögzíteni kell: már élt velük korábban is, most csak ismét bedobta őket „játszásiból”, ezeknek a jeleneteknek tehát komolyabb jelentőséget nem kell tulajdonítani, inkább csak arra valók, hogy irracionális, nyugtalanító mozgalmasságot adjanak a háttérnek.
A világ valami terroristaháború és járványkatasztrófa szélén támolyog, a rádióból legalábbis csak ilyen hírek szólnak, de az eredményeket is látjuk: robbantások és leszámolások tarkítják a filmet a legkiszámíthatatlanabb időpontokban és helyeken. Mármost: A burzsoázia diszkrét bájában, az Egy szobalány naplójában, meg egy jelenet erejéig A szabadság fantomjában is már ott vannak a városi terroristák... (Ez a téma nagyon foglalkoztatta a mestert, mivel összefüggéseket talált a szürrealizmus és a terrorizmus tudatalattija között.) Mathieut kirabolják kétszer is, amikor pedig beül egy étterembe, olyan italt hoznak ki neki, amelyben ott úszik a „ház legye”, amit már napok óta hajszolt a pincér. (Ld. a jelenetet a „burzsoázia-filmben”, ahol a nők nem kapnak italt a bárban, amikor meg egyszer a társaság leül vacsorázni, kiderül, hogy egy ravatal mellett foglalnak helyet.) A filmben unos-untalan előkerül egy zsák (mint az ugrókötél a Viridianában), amelyet egyszer még Mathieu vállára is akarnak rakni, a végén pedig egy ilyen szennyeszsák robban fel a bevásárlóutcában. Mathieu elmélázva nézi ez előtt a véráztatta szövetet, amelyet a varrónő egy kirakatban akar türelmesen összefoltozni: ezt a jelenetet is láttuk már a nőinél (pl. az Egy szobalány naplójában). Ez a mozzanat a korábbi külső események összefoglalását is jelenti: egy „véres valóságban” vagyunk, amelyet egybe kell valahogy tartani, de már csak pótmegoldás létezik (a cérna); a fércelés és a robbanás meg persze Mathieu és Conchita torz párosának a sorsát is. Minthogy a társadalmi biztonság szövetfoltozgatási álidilljének is egy bomba vet véget, nyilvánvalóvá válik: a páros kapcsolatában is ennek kell majd elkövetkeznie, tehát ezek ketten előbb-utóbb megölik egymást, az hótziher. Végül az egyre megalázottabb Mathieu kielégületlensége tényleg elfajul, amikor – afféle jó Bergman-módra - véresre veri az őt egy (állítólagos) szexkalanddal megalázó Conchitát, mi több, még egy vödör vizet is a nő nyakába zúdít a peronon, aztán, mint aki jól végezte dolgát, meséli el felszabadultan a kínos sztorit az útitársainak, akik felfokozott érdeklődéssel nyelik a szavait. A történet persze csak neki egy nagy eresztés: a törpe pszichológus már a sztori minden fordulatát előre tudja, de a végkifejletet nem – hogy ti. Conchita itt van a vonaton...
Mint ahogy az Öldöklő angyalban a szereplők a szobát nem tudják elhagyni, A burzsoázia diszkrét bájában meg képtelenek egyszer leülni és egy jót enni, úgy itt a nő betörése és meghódítása lesz képtelenség. Bunuel e három filmjében ugyanazt a dolgot, a „beteljesíthetetlen vágy” témáját variálgatta. Ezzel itt és most semmi különösebb nagy terve nem volt, egyszerűen egy idétlen alaphelyzetet akart felmutatni az ún. mondanivaló nélkül. A film egyebekben nem is tér el a nagy Bunuel-átlagtól: nincs benne zene (kivéve egy kis Wagner és egy spanyol dal), a képsíkok mereven középre szerkesztett alakokkal dolgoznak, a kamera sem árul el nagy találékonyságot, továbbá a rendező nem akarja erőszakosan fokozni a helyzeteket, megelégszik azok eredendően torz jellegével. Bunuel pontosan tudta, hogy fölösleges bármivel is spannolni a kínos alaphelyzetet, az önmagából folyamatosan idiótát csináló Mathieu lábszagú szerelemparódiáját - megy az egyedül is. A művet akár némafilmként is le lehetett volna forgatni, hiszen annyira adták magukat a szituációkból eredő keserű esetlenségek és az álságos kimagyarázkodások sanszai. Conchita hol várakoztatja Mathieut, hol megijed egy éjszakai utcai merénylettől, hol megsértődik, hol meg őt toloncoltatja ki Franciaországból a „szerelme”, amiért is ő meg gusztustalansági próbatétel elé állítja a férfit stb. - mindezt szavak nélkül is tökéletesen értenénk.
Amikor a végén Conchita együtt van Mathieu-vel a bevásárlóutcán, az belékarol, a nő meg egy durcás mozdulattal kirántja a karját az övéből, amit nem értünk – de nem is kell, ezzel jelzi Bunuel, hogy nem lehet itt észérveket keresni, ez a nő ilyen és kész, Mathiaeu meg marad a jámbor, bár nyilván egyre egzaltáltabb bolond, akivel akármit meg lehet csinálni, mert követi a régi mondást: a remény hal meg utoljára...