2010. 04. 03.
Avatar (2009)
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):

Tekintettel arra, hogy a bemutató utáni  hónapokban lényegében egyetlen világhálós függőségben szenvedő személy sem hagyhatta ki a filmről szóló (szak)véleményének a közlését, ezért nagy összességében már átlagolhatóak a reakciók: a történet észmentes és halálgyenge, a kivitelezés viszont eltipró, a filmet illik megnézni, de éppúgy illik leszólni is, és természetesen szorítani kell azért a jó ízlés nevében, hogy még véletlenül se ez nyerje meg az Oscar-díjat a legjobb film/legjobb rendezés kategóriában. Nem is nyerte meg.

Jelen cikk szerzője nem kíván vitába szállni a látványtervezéssel, mert maga is csak hódolattal adózhat James Cameron teremtő vizuális aktivitásának, ahogy megalkotta a Pandora bolygó bizarr színorgiájú küllemét 3D-ben, bár persze ez is – mint a film minden egyes eleme – koppintás: a Jurassic Park összekeverve a Csillagok háborúja harmadik, pardon: hatodik részével, plusz az Amazonos-menti utazási irodák bedekker-fotóstílusa az esőerdőkről. Van itt minden: foszforeszkáló növények, indák, liánok, lebegő hegyek, medúzaszellemek, sárkányok, vízesések, óriásfák, és a félember na’vik, az őslakók, akik nagyon helyesen lettek macskákra maszkírozva, mivel több évezredes kollektív emlékezetünk szerint a párducok, leopárdok és tigrisek az egyik legkecsesebb állatok a Földön. Egyben a legrejtélyesebbek is: elegendő a házimacskára gondolni, amelynek sosem lehet kitalálni a gondolatait, rossz nyelvek szerint azért, mert nincsenek is, de ez malícia a na’vik humanoid fajára nem adaptálható: a bolygójuk nem más, mint az élők és a holtak tudatának folyton töprengő ideghalmaza, olyanfajta, mint a Solaris, csak itt nem a tenger játszadozik a gondolatokkal, hanem az összes növényt és állatot átható principium, Ejva (vagyis Éva, az ősanya), akit csak érzésekkel lehet megtapasztalni, de látni nem. S a na’vik népének ennyi elengedő is a boldogsághoz. Mivel a film főszereplője – a látszattal ellentétben – nem a na’vik törzse, hanem maga a bolygó, ezért Cameron szántszándékkal nem terhelte meg a nézőt a na’vi néprajzzal, ez teljesen szükségtelen volt a filmbe.

Ebbe a kecses – bár nem éppen veszélytelen világba – toppan be az emberiség. Egy bányatársaság fióktelepet létesített a bolygón és most a szögesdrótok sűrűje mögül vizslatja a volt tengerészgyalogosokból összeverbuvált zsoldossereg a sötét őserdőt, amely nem akarja beengedni őket, pedig ott van a kincs, amit keresnek, egy érc, az unobtainium, amely a na’vik pechjére épp az ő szállásterületük alatt hever. Mivel itt az üveggyöngy-technika eleve befuccsolt, marad az erőszak. Ehhez persze ki kell ismerniük az ellenséget: e célra Jake Sullyt (Sam Worthington), a rokkantnyugdíjas volt tengerészgyalogost aktiválják. Vele ugyan Grace Augustina (Sigourney Weaver), a láncdohányos tudományos vezető csak kísérleteket akar végezni – őt nem az érc, hanem a bolygó idegáramlatai érdeklik - , azonban Quaritch ezredes (Stephen Lang) stikában meglebegteti Sully előtt a nagy lehetőséget: csenevésszé aszott lábai helyett újakat kap, ha kifürkészi a na’vik életmódját és főleg a védelmük gyenge pontjait. Kerekesszékben ez persze abszurd vállalkozás lenne, de itt a modern technika: egy na’vi műtestet (az avatart) kell a gondolataival irányítani (Mátrix), s mivel egy sajnálatos őserdei világgá futást követően az avatart a törzs a gyámságába fogadja, a katona ötödik hadosztályként kezdi meg gyalázatos beilleszkedését az őslakók világába. Aztán persze, mint ahogy az már az első másodperctől kezdve tudható volt, végül olyannyira azonosul áltestével és a törzzsel, s ott is főleg a főnök lányával, Neytirivel (Zoe Saldana – bár ő csak az arcát adta a CGI-hoz), hogy szakít a saját fajával, amely – megunva a tétlenséget és feltankolva a friss infókkal – úgy dönt, hogy emelni fogja az osztalékrátát és Quaritch ezredes az asztalra csap…

Most jönne ugyebár a történet megvető rugdosása, hogy ti. az már a fenti vázlat szerint is klisék szemétdombja, Pocahontas és a Farkasokkal táncoló melodramatikus egyvelege, meg a na’vik, mint a brazil esőerdők indiánjai, akik csüggedten bámulják az autópályák globalista exkavátorait stb., esetleg gúnyosan lehetne leteremteni a honvédő, emelkedett patriotizmust, meg a kollektív tudatalatti energiaáramairól szóló szemléletet, amit nyilván azért pakoltak bele a filmbe, hogy hadd örüljenek a nők is, végül is nekik készítik a horoszkópmellékleteket. Egy ütemben ki lehet térni olyan „lényeges” kérdésekre is, hogy tulajdonképpen mi a fene az az érc, amit az emberek keresnek, meg hogy egyáltalán miként kerültek ide, mi lett a Földdel 2154-ben stb., mivel a hódítók éppen olyan vázlatszerűek, mint a na’vik, a két oldal csak az elvont Jó és Rossz principiumainak a biomasszája mélységi karakterábrázolások nélkül, a két társaságot pusztán a patetikus kinyilatkoztatások és a könyörtelenül lehengerlő műanyag látképekben feltörő akciók lendülete tartja egyben.

Hát akkor erősítsünk rá erre a vonalra: szóval a film attól szép és nemes, hogy egy fia eredetiség sincs benne.

Mert ebben aztán tényleg nincs, rezzenéstelen arcú lopkodás az egész. Csak az a baj, hogy az eredetiség önmagában nem egy esztétikai mércesúly. Az eredetiség is lehet pocsék, és lopni is lehet zseniálisan. Lopni bután és ízléstelenül is lehet: egy tehetségtelen ember hiába akar lopni a tehetségesektől, annak csak valami eszetlenség lesz a végeredménye. A tehetséges ember viszont nyugodtan lophat a tehetségtelenektől és a középszerűektől, mert ha azok nem képesek élni az eredetiségük adományával, akkor annak kell vele élnie, aki tud. A lopás tudomány, ráadásul csak az egészen kezdők képzelhetik azt, hogy intellektuális lenyúlás nélkül bármikor is meg lehetett élni a piacon.

Cameron azonban nem akármit markolt föl: ő az emberiség mesevilágának alapmotívumait gyűjtötte össze, azokat, amelyeket gyermekként még szerettünk az egyszerű szépségük miatt, és amelyeket aztán felnőttként elfeledtünk, mert azokat kiirtották belőlünk a számoszlopok, a jelentések, a kilométerórák számlálói, a tévéműsorok és a vidám haveri kör.

Hazaszeretet: oly sokszor visszaéltek vele, az egyik legsérülékenyebb dolog a világon – s ez most itt a legtisztább állapotában áll előttünk, hiszen nincs ellentét a táj és a törzs között. A na’vik a természet kíméletes használatában élnek – a madarak és fák napja ugyebár, magyar találmány, plusz modern ökológia. Az idegen befogadása a törzsbe az egyik legősibb mozzanat az emberiség történetében – hiszen már Gárdonyi is erről írt A láthatatlan emberben és mi másról szólt volna a Lázadás a Bauntyn, vagy a Kis Nagy Ember? A pökhendi hódító, akinek a hadjárata aztán megszégyenítő pusztulásba torkollik – ő már a Bibliában is ott áll meredten Góliát alakjában, legutóbb e környéken Hitler képében került elő. Jake Sully a népmesék legkisebb fia-lánya, akit a bátyjai-nővérei mind kinéznek és lekezelnek, aztán mégis ő lesz a hős, itt ráadásul még egy testi roncs is, aki azonban, bár állhatna (már csak önérdekből is) a hatalmasok oldalán, végül mégis a gyengéknek és rászorulóknak adja a maradék erejét. Aszott, gyilkos ebszerű szörnyek, az erdő horpadt hasú dingói – a sátán kutyái, akik még a tűztől sem félnek. Sárkányok, hatalmas, denevérszárnyas gyíkok, amelyeket meg lehet szelídíteni – középkori oltárképeken csúsznak így a rémek a szentek lábai elé. Ahogy az erős állatok – amelyek a repülőgépeket is a hegyfalakhoz teremtik – meghajlanak bizalommal az ember előtt, az nem más, mint az ősi öröm visszaköszönése a természet szelíd uralma fölött. A törzs központja az égigérő fa, de még Csontváry egyik festménye is visszaköszön: a Zarándoklás a cédrushoz. Az egyik ló lángolva fut – Salvador Dali kedvenc motívuma rohan itt a halálba. A szereplők is a már kollektív tudatba beívódott arcokból állnak: Quaritch ezredes a szláv nevű germán állat, a telep igazgatója a lelketlen, halott szemű technokrata, a tudósok az elvont lelkek, a na’vik pedig a felvilágosodás korszakának irodalmi alakjai: a vademberek, akik mindenben ellentétei annak a szennynek, amely elöntötte az ancient regimet, itt pedig a bolygót.  Amelynek neve Pandora – ő egy görög istennő volt, aki kapott egy szelencét, amelyben a nyomorúságok rejtőztek s bár tiltották neki, kinyitotta azt, így aztán az összes bánat az emberekre szakadt. Amikor megint kinyitotta, a remény is kiszabadult – éppen úgy, mint a na’vik életében.

És a gondolkodó bolygó, amely végül a veszélyben öntudatra ébred – nos, ez a film egyik kitűnő ötlete, bár túl sok elvont ismeretanyag ehhez sem kellett: ennek ui. némi tudományos bizonyítékára bukkantak a Földön is. Amikor Sully avatarja esdekelni kezd Ejvához, Neytiri ezt mondja neki: hiába kéred őt, Ejva nem értünk, hanem az életért van, de aztán mégsem: mint ahogy a katonának döntenie kell, hogy ki mellé álljon, ugyanígy az egész bolygót átszövő tudat is (talán létében először) választás elé kerül: közömbösnek tekintse az élet minden egyes formáját, avagy mégis kiálljon valamelyik mellett? És ami a legszebb az egészben: nem is ez a törzs uralja egyedül a bolygót, annak csak egy kis lélegző pontocskája az, végül mégis összefog érte mindenki, a klánok, az idegen tudósok, de még az állatok is, mert nem tűrhetik az igazságtalanságot. De hát gyermekként nem arról ábrándoztunk, hogy mi leszünk majd a három testőrből egy, akit megvédenek a többiek? Amikor pedig Neytiri végül találkozik az igazi Sullyvel, a leszázalékolt, fuldokló katonát úgy öleli magához, mint Mária a megfeszítettet – itt Ejva az Atya, de Sully a Fiú, aki megtisztította a bolygót a bűntől, a Szentlélek pedig a medúzaszerű tiszta szellemek, akik már a film elején az ő testére telepedtek. A film archetipikus alakzatokkal besűrített primitív cselekményét oly mértékben megtarkították e jelképekkel, hogy az agy fuldoklik azok szövevényében, ezért nemcsak a minden intellektuális ellenállást zárlatoló demonstratív látvány, hanem a kollektív tudatalattit birizgáló túltöltöttség is okozza azt, hogy egyszerűen nem lehet érzékelni a vetítési idő múlását. 

Lehet a történetet akár sci-finek is nevezni, a gépek és Pandora elképesztő élővilága miatt ez indokolt is lenne. Ez ugyan a hivatalos műfaji besorolása - valójában ez a film a mesék és a vágyak legmegindítóbb vándorszituációinak a pazar gyűjteménye. Cameron túl sok pénz fölött diszponált, tehát a biztosra ment, de egyben ragaszkodott ahhoz is, hogy szembesítsen minket a régi énünkkel. Vegytiszta munkát végzett; és aki most azzal kezd bíbelődni, hogy bakikra és közhelyekre vadásszon benne, annak csak ezt ajánlhatom: legyen következetes, és soha az életben többé ne olvasson és nézzen meg semmiféle történetet, hiszen mindegyik tele van „eredetietlen” motívumokkal. Az, hogy még évezredek múlva ezeket fogják mesélni egymásnak az emberek, ne zavarja őt. Olvasson inkább HVG-t vagy Bar!kádot. Vagy valami jó filmelemzési szakkönyvet, hátha attól okosabb lesz.

Kulcsszavak: Cameron

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés