Cobra Verdét (Klaus Kinski), az ültetvényes három mulatt liliomát tipró egykori bányamunkást, rablót, most rabszolgaőrt diszkréten Kelet-Afrikába telepítik, hogy ott szembeszálljon a történelemmel: rabszolgákat vadásszon akkor, amikor azt már az egész világon betiltották, csak Brazíliában nem. Helyzete nehéz: egy fehér ember van rajta kívül az országban, az is egy lezüllött pap, nincs katonája egy szakadt helyi tamburmajoron kívül, s ráadásul a király még elmebeteg is, aki népirtással foglalkozik, viszont készséggel szállítja a rabszolgákat, ha fegyvert kap cserébe. Az első transzport után azonban királyi célkeresztbe kerül a kifosztott tengerparti erődben egyszemélyes brazil expedíciós erőként élő Cobra Verde, azaz immár Francisco Manoel da Silva hadnagy is, akit csak a puccsisták tudnak kiszabadítani a halál markából. Mivel pedig a dél-amerikai üzletfelek nagyon várják az újabb eredményeket, akcióba lép, hogy amazonokkal váltsa le a királyt annak unokaöccsére – aki szintén totál idióta... 

Kinski olyan mérsékletesen játsssza el a figurát, ahogy ritkán látjuk tőle – viszont azt is érzékelni lehet, hogy nincs meg benne a régi őrjöngések tüze, ami nem csoda: egyrészt már hatvan éves volt, amikor Werner Herzog felkérte őt erre a szerepre (ez lett az utolsó közös filmjük), másrészt a karakter világhoz való viszonyának a tisztázatlansága lett Kinski kibontakozásának a kerékkötője. Nem csoda, hogy a színész a valóságban (már megint) végigőrjöngte a forgatást, az hagyján, hogy a ghánai néger statiszták rosszul viselték Kinski elmebaját, de a német stáb is felmorzsolódott miatta, Thomas Mauch operatőr összecsomagolt és el is ment, elege lett az egészből, helyére Viktor Ruzickát kellett állítania a dührohamoktól megviselt rendezőnek. (Ekkor született a híres kép is, hogy ti. Kinski nekimegy a kardjával Herzog nyakának.) A dolog nem csodálható, hiszen Kinski nem tudta hozni a  formáját, a karaktere életuntra lett alakítva, ami pedig sosem volt az ő esete.

Cobra Verde csak a film elején lázad fel, aztán már csak úszik az árral, egyetlen célja, hogy mindenütt jól-rosszul megéljen és mindig legyen nője. Ezért aztán teljesen közömbös a környezetével szemben: gazdája lányait éppen olyan egykedvűen ejti teherbe, mint ahogy elfogadja a helyi urak ítéletét arról, hogy szíveskedjen egy kontinenssel odébb állni; ott aztán a rabszolgákkal bánik úgy, mintha mázatlan csuprok lennének, pusztulékony, de olcsó darabok, érdektelenek és pótolhatóak; unalmában egymás hegyén-hátán ejti teherbe a nőket, de a kölykeivel fikarcnyit nem törődik. Katonáját lekezeli, az uralkodót szenvtelenül félredobja az elmebajos unokaöcs kedvéért, s még az sem tölti el örömmel, hogy a puccsisták kineveztetik őt a homokdűnék alkirályává. A rabszolgasággal kapcsolatban semmiféle értékelhető érzelem nem lelhető fel benne, csak a végén jegyzi meg, hogy ez bűn, de addigi magatartása  ennek épp a morális ellentétét mutatta. Bukása olyan gyors, mint a felemelkedése: előbb az alkirályi tisztről váltják le a feketék, majd közlik vele az otthoniak, hogy nincs szükség a munkájára a rabszolgák felszabadítása miatt, a bűnnel felhalmozott üzletrészét már le is foglalta a bank és nem mellékesen az angolok vérdíjat tűztek ki a fejére. (A film tehát 1888-ban és az azt megelőző években játszódik.) Nem lehet azonban benne tragikus alakot látni csak azért, mert minduntalan megjegyzi, hogy magányos volt világ életében, meg hogy a végén nincs rá senkinek sem szüksége, ezeknek ugyanis nincs sok eredménye a karakter működését illetően: Cobra Verde nem iszik, nem pusztítja önmagát, nem áll önsorsa miatt bosszút az embereken – nem is nehéz ezt megállnia, mert fajtársait csak eldobható használati cikkeknek tekinti, akár szabadok legyenek azok, akár nem.

Herzog emellett nem mutatja be azokat a képeket, amelyek valóban Cobra Verde munkájának förtelmesebb (naturálisabb) részleteit foglalnák volna magukban: nem látjuk, hogyan rabolja ki az utasokat, hogyan folytat fegyelmezési tevékenységet az ültetvényen, és milyen körülmények között kerülnek a birtokába az afrikaiak, akik – egy megjegyzése szerint - tisztesen pusztulnak is a fogságban, továbbá miként erőszakolja meg a nőket. Ha ugyan erre szükség van: a rabszolgák Herzognál egy bamba, láncrafűzött népség, akikkel akármit meg lehet csinálni, engedelmesek és buták, mi több: tulajdonképpen még meg is köszönhetik neki a sorsukat, mert ha nincs a nagy Cobra Verda, akkor a tébolyult király feláldozná őket, hogy fallikus kapukkal díszített erődjében a fejükből rakasson ki egy újabb padló- vagy falidíszt. Az utódja meg éppen úgy folytatja az üzletet, mint az elődje, skrupulusok nélkül.

Kinski kiégett szörnyetege sem borzongatni, sem megindítani nem képes a nézőt; nem tud sem ellenpontjává válni környezete antihumanizmusának, sem az undorig felerősíteni azt.  Egy célok és hit nélküli, vegetáló magányba süllyedt kalandort látunk, akinek a fellépései sem jobb, sem rosszabb állapotába nem billentik át a világot. Amelyről még csak azt sem lehet mondani, hogy kitárulkozna előttünk: Herzog nem bíbelődik a széles panorámákkal, csak a rabszolgaság látványkellékeire összpontosít, az alávetett, szótlan, passzív fekete tömegek bemutatásával operál, de éppen a jelenség egészét nem tudta plasztikusan megjeleníteni – a filmből ui. hiányzik mindenféle kegyetlenkedés, sőt: bármiféle interakció a rabszolgatartók és a rabszolgák között, mintha két külön világ mozogna dörzsölésmentesen egymás mellett. Ami egyedül érdekesség a filmben, az a tébolyult király udvara, mivel itt már kapunk egzotikus képkockákat egy idegen, fura, letűnt világból. A rendező azonban kihagyta azt a nagy lehetőséget, hogy szembesítse egymással a brazil és az afrikai kultúrát: ezek képviselői teljes természetességgel fogadják el a másikat, vita éppen úgy nincs közöttük, mint rácsodálkozás.

A többi színész alakítása elenyésző izgalmakat kínál: Kinski nagyon az előtérbe lett helyezve, miközben épp az általa betöltendő karakter a legüresebb - a többiekben azért mégiscsak munkál valami életvágy. A történet amúgy gördülékeny, bár meglepetésszerű fordulatokra, vagy dramatikai mélykanyarokra ne számítsunk benne. Herzog természetesen továbbra is szemlélődik menet közben, meg-megáll a kamerával, hogy elmerengjen egy-egy jól sikerült beállításon, de ezek a manírok most szintén csak leterhelik a filmet, hiszen Cobra Verde magányát kellene szemléltetniük, amely viszont nem talál sok megértésre a közönségnél, tehát annak erőszakolása paradox módon a film ürességi domborzatának a meredélyeivel megy fel.

Ráadásul néhány logikai buktató is van benne. Így pl. a második transzportot úgy viszi el a brazil kapcsolat, hogy nem fizet értük, ami kérdésessé teszi, hogy miért hoz újabb rabszolgákat a király Cobra Verdének, ha ő meg tőle nem kap semmit ezért; a végén a bandita egy hatalmas csónakot akar a vízbe rángatni, miközben jön felé a végzete: egy nyomorék, négykézláb vánszorgó volt rabszolga – de a szép, hosszú snitt alatt ne feledkezzünk meg arról, hogy Cobra Verde minden további nélkül felülhetett volna a hazafelé tartó hajóra, amely a rossz híreket hozta neki. Az az elejtett megjegyzése is érdekes, hogy 62 gyermeke született itt, tehát évek teltek el a tengerparton – kérdéses, hogy mit csinált itt ennyi ideig, és pontosan honnan is kerültek elő (a valóságban különben létező) női harcosok, akiket neki kell kiképeznie.

Az utolsó Herzog-Kinski film minden hiányossága ellenére persze élvezhető alkotás, de semmiképp sem a rendező és a páros legnagyobb műve: inkább egy érdekesség, színes ismeretterjesztő jelleggel, prospektus a történelemről és Kelet-Afrikáról egy megkésett hőssel, aki már előre utálja az egészet. Ő ugyanis a hegyekbe, az Andokba akar menni, a hóba, hidegbe és a tisztaságba, a csendes mesék világába, amelyről egy torz kis brazil kocsmáros beszélt neki, amikor még szabad bandita volt. De neki csak az ön- és emberunalom jutott osztályrészül, a rohadt meleg és a büdös rabszolgák, aztán a pénztelenség, a bukás és a magány, meg a csónak a tengerparton és a korcs néger: az öregség.