A Köntörfalak egy ilyen rejtélyről szól, vagy inkább csak szólogat – élén Elek Ferenccel, korunk, de talán az egész magyar filmművészet legjellegtelenebb színészével, akit minden további nélkül el tudunk képzelni növénygondozónak vagy betegápolónak, de egy olyan férfinak, aki málészájú, bumfordi, harmadfokú gátlásokban szenvedő beszédkísérletekkel tudja lefegyverezni Tompos Kátyát, aki ugyan egy közepes színvonalú, de azért jó nő, kevésbé. Mégis ő lett a főszereplő – ezzel aztán sikerült is rögtön agyonütni a filmet. Mert erről a Zoliról, akit alakít, alig lehet többet feltételezni, mint a jólelkű, múltjával maszturbáló töketlenséget – a film végén aztán kiderül, hogy tényleg ez az utóbbi a karakter keresztje. Szeretjük a nagy, sötét titkot, amely úgy lebeg a hétköznapjaink alján, mint a tengermélyi sziklákon a hajóroncs, amelyet a mélybe lökhet az áramlat, de azt akár ki is emelhetik onnan.
Persze a többieket sem kell félteni: az Esztit alakító Tompos, és a Gábort alakító Rába Roland sem tud mit kezdeni a szerepével. Habár a filmdialógusoknál nem várjuk el a színpadi munkák konfliktusra törő szellemességét, de azt sem, hogy a szereplők pont úgy, olyan slendriánul és szaggatottan beszéljenek egymással, mint a hétköznapokban akárki más. Dyga Zsombor rendező forgatókönyve azonban nem több, mint egy alpári felszisszenésekkel és műkitörésekkel kibélelt beszélgetésvázlat, amelyet ráadásul színészeink szánnivaló elidegenedettséggel adnak elő: fakó hangok, sekélyes gesztusok és kierőszakolt felháborodások peregnek le másfél órán át előttünk, köztük néhány olyan értelmező célú, pedáns helyzetközléssel, amelyeket leginkább azok szoktak mondani, akik túl sokat jártak pszichológushoz. A környezet hervasztóan semmitmondó, Gábor és Eszti lakása hiába zsúfolt, ha egyszer sötét, funkcionalista és élettelen, akárcsak a színészek, bár a funkciójuk – ti. az árnyalt karakterjellemzés – áll tőlük a legtávolabb.
A nagy titok pedig, amely áthatná az egészet, a végére marad. Tényleg nagy és tényleg titok – nem áruljuk el. Az egyetlen gond vele az, hogy a titok maga többet ér, mint az egész 80 perces nyüglődés, amely kb. fél órára elegendő anyagot tartalmaz. Várjuk, kitartóan várjuk, hogy afféle jó Bergman-módra a szereplők végül alaposan összerugdossák egymást, reménykedünk Bunuel szürrealista szarkazmusában, Hitchcock suspensében (erre van is kísérlet benne – elég halovány), vagy egy kemény fordulatban, esetleg valami sokáig ízlelhető szellemességet, kegyetlen megjegyzést remélünk, netalántán egy kis humort, az sem baj, ha ez öncélú, s ha már semmi nem jön, akkor legalább egy mélylírai összeborulást, egyszóval bármit, ami kizökkent minket a motyogások, értetlenkedések és félbemaradt számonkérések együtteséből. Hiába a film végén a megoldás, hiába tudjuk meg, hogy mi bántotta Zolit, ez már nem vígasztal minket: a háttéranyagból, tehát magából a múltbeli sérelemből megannyi dinamikus konfrontációvariációt lehetett volna létrehozni, de a jelek szerint Dyga Zsombornak a "nagy titok" összeerőlködése után (mert itt még az is erőltetett), erre már nem volt fantáziája. A végén tehát kinyilatkozatja az addig kimondhatatlant, aztán feloszlatja a társaságot, akik közül az egyik már nem is foglalkozik a bűnnel, inkább ejtőzni készül egyet a lakásban.
Külön kiemelendő a produkcióból a kritikán aluli zene, amely – a kártyajelenet kivételével - enerváltan igyekszik hangulatábrázolásba felfejlődni, tételesen: érzékeltetni a feszültséget, de aztán ahogy az elhervad, úgy dőlnek dugába a fakó dallamok, s adják át helyüket a szereplők monoton dramatizálgatási próbálkozásainak. Az pedig különösen "zseniális", amikor a csúcsjelenetben a kamera átvált kézizésbe és rángásos reszketéssel adja tudtunkra, hogy most épp a feszültség van, tessék odafigyelni.
De ha már ezen túlvagyunk, akkor a végén pár kérdés még mindig tisztázásra vár – mivel ezekre nincs válasz, ezért az ember maradék kedvét is elveszik a látottak rögzítésétől. Honnan gondolta Zoli, hogy Gábor az "elkövető" - csak azért, mert a felesége holmijai között megtalálta a férfi névjegyét? De hiszen Gábor sztárséf, osztogatja azt nyakra-főre. Ha Zoli "tudta", hogy Gábor a „bűnös” és mégsem akarja számonkérni őt, akkor miért ment fel hozzá? Ráadásul azt sem gondolhatta, hogy otthon találja, hiszen Eszti bátymentes estét tervezett. És egyáltalán: vétek az, amit Gábor elkövetett? Ő aztán nem értékeli annak - és jogosan. Ha pedig Zoli Gábor nyomát kutatta, akkor miért nem tűnik fel Esztinek, hogy eszerint ő sem egy suta találka alanya, hanem Zoli kóklerrandijának az áldozata? És ha már ezt a kisstílű, bár értelmetlen játékot játszotta vele a túlsúlyos hős: miért ragaszkodik mégis a férfihoz? Miért nem kérdi meg tőle, hogy tényleg akart-e tőle valamit? Eszti egy mártírtípus? Vagy csak szimplán ilyen lassú a felfogása? És egyáltalán: mire volt jó ez az egész?