Közbiztonsági aggodalomra adhat okot az, ha egy településen a sheriff a falu bolondja – kivéve, ha az a hely New Yersey határán van, Garrisonnak hívják és a nagyvárosba ingázó rendőrök lakják. Ebben az esetben ugyanis a sheriff csak egy államigazgatási dekoráció, hiszen ha nem boldogulna valamivel, a lakosság egy része egyszerűen szolgálatba helyezné magát egy jelvény feltűzésével. Persze, nem a maffia ellen – merthogy a települést az hozta létre, mintegy jattként a New York City Police Department önuralom-tanúságának a jutalmaként.
Mindennek következtében Freddy Heflin sheriff (Sylvester Stallone) a szolgálati idejét a verekedő kölkök szétválasztásával, meg az elhagyott szemeteszsákok gazdáinak a keresgélésével tölti, esténként pedig a kocsmában, a flipper mellett, hogy aztán beszeszelve már a film elején összetörje a hivatali verdát és azzal együtt az orrát is. Enerváltságának oka nem titok: a nagyvárosi rendőrök közé akart tartozni, de mivel a fél fülére süket (amelyet természetesen egy hőstettel szerzett be), ezért hiába jelentkezett tíz év alatt háromszor is a testülethez, irgalmatlanul kirostálták. Azt nem mondhatni, hogy az ízléstelen poénok céltáblája lenne a rokkantsága miatt a zsaruközösségben, de ennek az oka még keservesebb: egyszerűen keresztülnéznek rajta. Stallone a szerepet már a fénykorán túl kapta, most aztán – 51 évesen – immár penyhüdten, meghízva, a sarokba rugdosottak szófukar megalázottságával vonszolja magát végig a történeten, köszöni, hogy egyáltalán létezhet, miközben Harvey Keitel Ray Donlan, az egyenruhás nehézfiú szerepében alázhatja porig nap mint nap – pusztán azzal, ahogy ránéz és atyai türelemmel eltessékeli őt a problémák közeléből. Ráadásul Heflin nyakán ül, azaz a házában lakik Gary Figgis (Ray Liotta), aki biztosítási csalás végett felgyújtotta a sajátját, kár, hogy a barátnője is benne égett. Roe Tilden (Robert De Niro), a belső elhárítás embere az egyetlen, aki emberszámba veszi a sheriffet, mert kollaborációra akarja őt bíztatni, de aztán, amikor lezárják a gyilkossággal gyanúsított rendőr ügyét, szimplán kiebrudalja őt az irodájából és inkább az ebédjével kíván további kontaktust folytatni. Ráadásul Heflin egy lagymatag szerelmi románcba is süllyed, amelynek semmi értelme nincs, mármint a történetvezetést illetően, de a stúdióban nyilván arra gondoltak, hogy kisvárosi nők is beülhetnek Stallone (és a párjuk) kedvéért a mozikba. (A műnek szép, normális fogadtatása volt, nem volt tehát egy anyagi bukás.)
Habár Stallone eleve bedöglöttre írt karaktere eleinte még ötletesnek tűnik, a jelenléte egyre ingerlőbbé válik, annyira szerencsétlen és annyira jelentéktelen az egész ember, s bár lassacskán fejlődik (rájön, hogy hivatásából kifolyólag fel kell lépnie a bűnözés helyi jelenségei ellen), de olyan lassan, hogy az már szinte észrevehetetlen. Csak az utolsó tíz percben kapja össze magát, pedig elvárható lett volna, hogy ha már őt vonultatják fel, akkor egyszer csak felvillanjon a szeme, ökölbe szoruljanak az ujjai és elkezdje a tarolást. Bágyadtan stagnáló karaktere azonban sikerrel fojtja érdektelensége a film alapfeszültségének forrását, hogy ti. egy gyilkos rendőr bujkál a városkában, akit halottnak hisznek, azonban baj- és bűntársai most már el akarják tenni őt láb alól. (Ehhez képest a film egyetlen díját Stallone hozta el a stockholmi nemzetközi filmfesztiválon.)
A színészi alakítások sehol nincsenek, a nagy De Nironak csak néhány irodai jelenet jut vékony osztályrészül, Keitel a szokásos komor gonoszat hozza, Liotta meg a kissé hisztériás, lepusztult alteregóját, a többiek érzékelhetetlenek a képernyőn. A sheriff munkatársai gyávák és elszelelnek, a lakosság nincs sehol, a rendőrséget három-négy piáló pofa képviseli a krimóban, egyébként sem tudunk meg senkiről semmit, hogy még esetlen rokon- vagy ellenszenvezni tudjunk velük; kisvilágukat illetően pedig dominálnak az unalmas, stílustalan lakberendezési egységek, az operatőr megelégedett néhány iroda, kocsma és kisvárosi utca sztoridekorációjával. A történet szálai sem éppen gubancosak és éppen ez lett az egésszel a baj: James Mangold rendező egyetlen jó ötlete a helység kitalálása volt - ezt a a szülővárosáról, a New York állambeli Washingtonville-ről mintázta, az volt tele rendőrlakosokkal - , de az egyes forgatókönyvi mozzanatokban (azt ui. ő írta) sikerrel tölti ki előtartalommal a pszichológiai hiteltelenségek kézikönyvének egész tartalomjegyzékét, magyarán: lélektani bakiparádét csinál a történetből.
Heflin sheriff már a film elején észleli, hogy Babitch (Michael Rapaport), az üldözött rendőr bejön „Copland”-be egy kocsi hátsó ülésén, mert volt olyan bolond, hogy miután elrejtették őt, érdeklődve kinéz a szélvédőn át, jó hosszasan, hadd vegyék őt észre. Heflin azonban nem veszi üldözőbe a kocsit, s amikor Tilden meglátogatja őt, akkor sem szól a látottakról; majd amikor meg ő látogatja meg Tildent és az közli, hogy az ügynek vége, Heflin nem tesz vallomást, inkább keserű arccal eloldalog. Figgis maga vallja be neki – csak úgy, indok nélkül - , hogy felgyújtotta a házat, bár erre senki nem jött volna rá; aztán elhajt, majd visszatér, mert meg akarja menteni a sheriffet. Hogy miért, az jó kérdés. Egyébként persze meg is menti a szokásos „eltűnő harmadik” karakter alapján (aki menet közben kimegy a sztoriból, aztán a végén előkerül és ő lesz a felmentő csapat). Közben tiszteletét teszi a történetben a városkát alapító maffiózó, aki egy kétperces betét erejéig megszállja éjszaka a sheriff kocsiját, megfenyegeti őt abban - aztán elmegy. De miért nem lövi le, ha már ennyire az útjában van és a kocsi egy sötét helyen magányosan parkol? Heflin sheriff értelmi színvonalát sem dicséri az, hogy a rendőrségtől menet közben az irodában egyszerűen ellopott (!) aktákba ragasztott újságcikkekből értesül arról, hogy utált városkáját a szervezett bűnözés pénzén építették fel - ebből ui. az derül ki, hogy eddig (kb. tíz éve van itt szolgálatban) nem olvasott újságot. Az érzelmi betét értelmetlenségét meg már csak az emeli, hogy azt sem tudjuk, ki az a nő, akibe Heflin szerelmes. (Ha ugyan, mert nem tudni, hogy tényleg az-e.)
De még ennek a lassúságnak és depresszív hozzáállásnak is lett volna értelme, ha a végén Stallone – a már jelzett elvárásoknak megfelelően – végre átmegy Rambóba, kitör belőle a férfi és a rettenthetetlen közbiztonsági munkakedv. Átmegy, csak a megvalósítás rontja le ennek a hatását a nullára: mivel átlövik a jó fülét, átmenetileg megsüketül, tehát elnémul vele együtt a film is, emellett lassított felvételbe csap át az igénytelenül kivitelezett leszámolás a napfényes mellékutcában és a nagyszobában, hogy utána már csak valami ijesztően kulisszahasogató módon vonuljon fel hősünk a rendőrkapitányságon az elfogott (azaz magát önként feladó) Babitch-csal.
Ez után a film közli hősünk felépülését és szolgálatba állását, majd megjelenik ő maga, amint megindul ellenőrizni egy kamionost. A közönség tehát boldog lehetett, hiszen hőse lám, megtalálta a helyét. Hogy közben hová tűnt a maffiavezér, akinek teletenyerelt az életébe, meg a nő, akit talán még szeretett is, meg hogy mi történt azzal a Figgissel, aki nem mellékesen rágyújtotta a családi fészket az élettársára, nos, az valahogy most kevésbé lett érdekes a forgatókönyv szerint. Fő, hogy Heflin a kamionost ne várassa sokáig. Mint tudjuk: az idő – pénz.