A film valami óriási kasszasiker volt a bemutatója idején Franciaországban – hogy ennek pontosan mi lehetett az indoka, ahhoz az akkori néplélektant kellene elemezni, azonban ez – tudományos forrásművek hiányában – jelenleg lehetetlen vállalkozást jelent Magyarországon. Jacquas Deray műve ugyanis a legkevésbé sem érdemelné meg ezt a kitüntetett figyelmet: csapongó, széteső és meglehetősen érdektelen. A Piszkos Harry-sorozathoz képest legalábbis. Az pedig mégiscsak egy kiindulópont.

Philippe Jordan, a sikerfelügyelő (Belmondo) le akar csapni Marseillesben Meccaccira, a drogbáróra (Henry Silva), az azonban gyorsan csőbe húzza őt és hekusunk máris szeretett Párizsában találja magát a leglerobbantabb kapitányság leglerobbantabb irodájában, hasonlóképpen száműzött és életunt kartársai között. Innen veszi fel a küzdelmet a párizsi főhadiszállásáról az ügyeket irányító Meccaccivel, amelynek eredményeképpen nemcsak annak munkatársait küldi végül a másvilágra, de mellékesen megment még mindenféle személyeket is: lányt ment, s prostit pártfogol úgy, hogy a stiricijeit ripityára veri. Továbbá megalázza az egyik utána leselkedő kollégáját, elcsíp egy-két drogfutárt (sajnos eredmény nélkül: diplomaták), tovább egy gyilkost (őt viszont eredményesen), aztán becsapja a mélygarázsban a rá leselkedő ellenséget és a végén az immár egyedül maradt Meccaccit egyszerűen lelövi.

A film fősodra igen egyszerű ötleteken alapult, a rendezés azonban folyton – ha kell, ha nem – kitér a felügyelő „mellékútjaira”, amelyek közül egyesek teljesen fölöslegesek voltak, mások meg csak terhelték a cselekményt, célképzet nélkül. Így pl. az elkap három törököt, akikről alappal gyanítja, hogy kábítószert rejtegetnek a hasukban, de a nagy felhajtással járó letartóztatás után azonban ezek egyszerűen kisétálnak a filmből, mint akik jól végezték dolgukat és többé elő sem kerülnek. Ezzel viszont elment tíz perc... Információkért cserébe megmenti az általa lesittelt bűnöző lányát – aztán ez a szál is eltűnik (tíz perc megint), helyette inkább egy prostit kezd pártfogolni, akinek a védelmére kel, bár hogy ennek mi köze a főtémához (Maccaccihoz), sosem tudjuk meg (ez összességében megint kb. tíz perc). A széteső történetben őgyelgő kamera egyébként is szívesen időzik a felügyelő környezetében a puszta miliőzés érdekében, a történet sodra maximum hármas sebességfokozatban „száguld”, a csihipuhiból csak néha kapunk ízelítőt, azok is rövidek (ezzel a mosollyal nem is lehet sokáig küzdeni – ezzel már az elején ki kell ütni az ellenséget), egyetlen érdekesebb jelenetsor az autósüldözés, de ez is középszerűen van megkomponálva, ráadásul elvárt izgalmából sokat elvesz, hogy a felügyelő autója páncélozott, tehát nyugodtan nézhet szembe ő is, meg a kocsi is a golyókkal. A film vége pedig egészen érdektelenné válik, hiszen Jordan nem tart hegyibeszédet a drogbárónak, nem élvezi ki a győzelmét, hanem amikor az fegyverhez nyúl, egyszerűen lelövi őt egy biliárdteremben. Aztán kimegy a képből, nyilván vissza az irodájába.

A zenéről (pedig ez egy Morricone), fényképezésről, vágásról beszélni sem érdemes, a felügyelő jelleme megfelel a legsablonosabb Belmondo-karakterek nagy átlagának, kivéve a szellemességet, mert azzal most cudar fukarsággal bánt el a forgatókönyv, mindent a híres, de most már egyre öregesebb mosoly visz el. A végzet is előre volt borítékolható, a postabélyeget meg a nézők ragasztották fel rá. De hogy elérkezett-e a Parnasszusra, az eléggé valószínűtlen.