2010. 02. 18.
Az örökös (L' héritier - 1973)
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):

A világ huszadik leggazdagabb embere felszáll a repülőgépre, amely 18 perc múlva lezuhan. Fia és egyben egyetlen örököse (Jean-Paul Belmondo) New Yorkból rögtön visszatér Franciaországba, s leküzdhetetlen gyanú ébred benne arra, hogy ez nem lehetett véletlen. Mint kiderül, nem is volt az: egy rejtőzködő iparmágnás akarja felvásárolni a család vagyonát, vagyis a gyárakat és a sajtóágazatot – de leginkább ez utóbbit, hogy azzal megfelelő irányba befolyásolhassa a francia közvéleményt. Az ügy szálai azonban nem ilyen egyszerűek, mivel a felvásárláshoz vagyon is kell, azt pedig az illető a II. Világháborúban gyűjtötte össze magának a zsidók kifosztásával. Az örökös tehát akcióba lép – a nyilvánosság erejében bízik, nem a konspirációkban, egyszerre akar csapást mérni a célszemélyre a sajtón keresztül és csapást rá a magánéletében – személyesen.

A hatvanas-hetvenes évek fordulóján nagy divatja volt a politikai krimiknek, amelyek azonban nem az általunk is jól ismert kései amerikai mintából indult ki. Ez utóbbinál az alapfelállás általában az, hogy van egy kisember, aki azt veszi észre, hogy beleártotta magát valamibe, ami nem rá tartozik, akikre viszont igen, azok a szférákból figyelik a szenvedéstörténetét, mert kezdődik a fogócska, amelyben persze mindig ő győz. A korabeli francia-olasz politikai krimik legjobbjai azonban más szemlélettel bírtak: inkább vizsgálták a hatalom működését belülről, mintsem az outsiderek ehhez való esetleges viszonyát. A Z, avagy egy politikai gyilkosság anatómiája (1969) a hatalom belső ellenállását dolgozza fel az igazság kiderítésére felesküdött nyomozóval szemben; a Vizsgálat egy minden gyanú fölött álló polgár ügyében (1970) egy gyilkossági ügyön keresztül mutatja be a kényes viszonyoktól elhátráló nyomozati rendszer önvédelmező mechanizmusát; az Egy rendőrfelügyelő vallomása az államügyésznek (1971) c. filmben a tehetetlen rendőrfelügyelő akarja megöletni a maffiavezért; A miért ölnek meg egy bírót? (1974) meg a délolasz igazságszolgáltatás nyilvánvaló korruptságát festi fel. Olyan jellegű filmek persze az USÁ-ban is csőstül készülnek, ahol a „rendszer embere” jön rá a belső visszásságokra, de ezek mindig nagy fogócskában végződnek: a kaland elnyomja a rendszerkritikát. (A nagy kivétel a Serpico.)

Az örökös maga sem áldozatnak kívánja beállítani Bert Cordellt, hiszen ő is az ipari hatalom reprezentánsa, aki már az elején tisztában van azzal, hogy mibe keveredett, de nem fordult védelemért a rendőrséghez, hanem maga lát neki, hogy elrendezze a dolgokat. Kihangúlyozandó: nem bosszút akar állni, hanem helyreállítani a világ igazságát.

Ez a törekvése lesz a film gyengéje. Philippe Labro, a rendező a jó szokásoknak megfelelően a hőst minden vonatkozásban pozitívnak akarta ábrázolni, ezért két flashbackben bemutatja, hogyan szállt szembe az algériai háború idején főhadnagyként a kegyetlenkedő ezredesével, ami miatt aztán hadbíróság elé került, egyszóval egy jó értelemben vett háborús hőst csinált belőle. Emellett dinamikus üzletemberként is bemutatkozik, függetlenül attól, hogy a film szerint a rögbin kívül jóformán semmit sem csinált az USÁ-ban; továbbá még felvilágosult nagytőkés is válik belőle, aki szívén viseli a munkásosztály sorsát, de szerkesztőnek sem utolsó, mivel rögtön átrendezni akarja a cég tulajdonában lévő hetilap tematikáját, hogy az minél népszerűbb legyen a leleplezéseivel, amellyel természetesen Franciaországot kellene megmentenie – tehát még patrióta is. Mivel pedig a főszereplő Belmondo volt, nem maradhattak ki a nők sem, amelyek a film fájó pontjaivá válnak, hiszen egyrészt nincs közük a főszálhoz, másrészt hősünk - zavarba ejtő dinamizmussal - egyszerre kettőnek is udvarol, még egy ízléstelen vacsora keretében össze is hozza őket egymással, amit persze csak ő élvez egyedül. Ezekhez képest barátjával, David Loweinstein (Charles Denner) lakik egy lakásban. Érthetetlen a nagy lángolása, mivel az egyik nő azzal mutatkozott be az életében, hogy tönkre akarta őt tenni egy hamis bizonyítékkal, a másik meg kitartóan távolságot tart tőle és csak akkor veti magát a karjaiba, amikor az első nőt kidobja hősünk életéből David, a jóbarát. Pszichológiailag amúgy is nehezen értelmezhető hősünk csábos mosolya, életöröme és gátlástalan vágyódása a szex iránt, tekintettel arra, hogy elvileg a szülei temetésére jött vissza. A bosszúvágy hiánya pedig egészen fura, mivel egy ilyen szituációban az emberben ez mégiscsak szükségszerűen felmerül. Egy ideig gondolunk is erre, mivel Cordall kihagyja a játszmájából a rendőrséget, amely aztán illedelmesen el is tűnik a film egyharmadánál – szintén nem túl logikus módon.  

A lélektani hiteltelenségek mellett a mű még értelmezhetetlen fordulatokkal is „megörvendeztet”. Amikor le akarják lőni Cordellt és az elkapja a gyilkost, egyszerűen bezárja egy teherliftbe és a sorsára hagyja őt – fegyverrel a kezében. Dinamittal aláaknázzák a kocsiját, ehhez képest azt nem felrobban, hanem eszetlenül kanyarogni kezd az úton a helyette benne ülőkkel, de hogy miért, az kideríthetetlen, az alvázra felragasztott dinamit ilyenekre nem képes; és még akkor is csak késleltetve repül szét tőle az autó, amikor már az egész lángokban áll az árokban. A végén meg Cordell egyszerűen besétál a konkurencia kastélyába és kihozza onnan a fiát, mintha az őrség ismeretlen lenne ezekben a körökben. Mellesleg a filmben egyetlen lövöldözésen kívül nincs akciójelenet, ami persze nem egy kötelező kellék, de a politikai krimiben mégsem csak folyton beszéddel és szeretkezéssel mulatják az idejüket az emberek.

Cordell jellemébe olyan sok pozitívumot és eredetiséget akart belepréselni a rendező, hogy végül abból csak egy csapongó vázlat maradt; a karakter sokoldalúságához képest viszont a bűnügyi szál túl szimpla lett, itt még igazán nyomozást sem látunk, a politikai vetület pedig alig érzékelhető, pedig ez tudta volna igazán mozgósítani a szüzsét; a film végét pedig roppant drámaira akarja fogni a rendező, de csak összecsapott lesz, olyan, mintha pemzlivel nyomnánk rá a halvány „i”-re a pontot. Egy kis tinta jobban állt volna neki – akkor legalább a vége is ugyanolyan fakó maradt volna, mint a kezdete, meg a közepe.


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés