Miután Giuseppe Colizzi rendező három filmjében – nem kiforrott szándékkal – úgy-ahogy felépítette a Bud Spencer – Terence Hill páros főbb ismérveit, az utógondozást egy olyan rendező vette át, aki két kasszasiker erejéig dolgozott a pároson, végképp kialakítva a duó misztifikációját. Enzo Barboni névre hallgatott eleinte, operatőr volt, ő fényképezte a Django c. westernt is (akármelyik olasz westert is nézzük, előbb-utóbb mindig erre lyukadunk ki), csak a későbbiek folyamán felvette az E. B. Clucher művésznevet, teljesen fölöslegesen, ettől még nem lett jobb, amit csinált. Egyébként sok mindent nem tett le az asztalra, de Spencer-Hill kettőst óriási, bevezető sikerre vitte, ez pedig az Ördög jobb és bal keze c. filmmel esett meg. (Amely aztán megkapta az I. sorszámot, merthogy lett egy folytatása is.)
A film immár viszonylag mellszélességben mutatja be a két karakter egymáshoz és világhoz való viszonyát. Trinity (Szentlélek, de tulajdonképpen: Szentháromság, azaz Terence Hill) emblematikusan lusta és elhanyagolt, egyazon szakadt pulóverszerűségben játssza végig az egész filmet, annak plakátja is erre a jellemvonására épített; testvére, a yumai börtönből elmenekült és most épp egy végvidéki lepratelepen álsheriffként grasszáló Bumburnyák (Bambino, ami az olaszban „kölyköt” jelent – Bud Spencer) pedig kelletlen, morc, és pecsétméretű kiütéseket kap a testvérének a látványától, mert nyugalmat akar, de persze izgága öccse mellett ez lehetetlen. Az ugyanis az egy körözött mexikói kisgazdával – aki aztán végigvedeli az egész filmet és képtelenség tőle megszabadulni - beveszi a várost, s rögtön kezdetét veszi az önvédelmi botrányok sorozata. A város ura ugyanis ki akarja füstölni a jámbor mormon telepeseket „a” völgyből, ezt pedig kettősünk már mégsem hagyhatja, mert kinek van kedve ahhoz, hogy idecsődüljön a katonaság? A problémát végül néhány játékos pisztolylövés és a végén egy jóféle csihipuhi oldja meg, meg persze a menekülés, amit hőseink illő méltósággal oldanak meg: Bumburnyák és két, időközben őt beérő társa – Görény és Mimóza – Kalifornia felé veszik az irányt, Trinity meg a csúszósaroglyán elheveredve löki oda lovának: utánuk! A film tehát tudatosan nyitva hagyta a lehetőséget a második részre, tesztelve a közönség igényét.
Annak pedig ez határozottan megvolt, mert a film hatalmas siker lett. Manapság már csak a szombat délutáni gyerekműsorokban nyomják le, és hát a duó utóbb előállított sikerfilmjei alapján látható is, hogy miért nem szerepel ez sosem a főműsoridőben. Egyrészt a történet meglehetősen együgyű, a végkifejlet az első pillanattól kezdve légzáras csomagolásban adja el magát, a karakterek megrázkódtatásmentesen behatároltak, a duó sem mer még teljesen felszabadultan (durván) játszani; vér nem folyik, öklök viszont repülnek, de következmények nélkül, feszültségnek nyoma sincs sehol; a szópoénok csak mérsékelten hívják fel magukra a figyelmet; a fényképezés totálisan érdektelen, a zene pedig továbbra is a Django zenei pillérein áll, hatásos és kellemesen erős - és éppen ezért nem illik a filmhez. A páros tehát szolidan elbolondozik, néha emiatt unalmat is érzünk rátelepedni a retinánkra, várunk valami nagy, kolosszáris jelenetet, de az nem jön, nem és nem. Hangulatilag persze nem rossz az egész, üresjárat és logikai zökkenő végül is sincs benne, de semmi olyannal nem tapos rá a lábunkra, amelyet ne tudnánk előre kiszámítani. Szóval a párosnak még fejlődnie kellett.