2010. 02. 17.
Rita, a vadnyugat réme (Little Rita nel West - 1967)
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Rita, a vadnyugat réme (Little Rita nel West - 1967)

Rita Pavone, a '60-as évek olasz könnyűzenei intézménye, ez a túlmozgásos ordító egér sem kerülhette el a végzetét: alighogy felfedezték 1962-ben egy tehetségkutató versenyen, a sok bel- és külföldi fellépés, meg tv-show mellett filmeket is kellett forgatnia. Nevetségesen hangzik, de ebből ma már csak a Rita, a vadnyugat réme c. alkotás (amely az ötödik ilyen irányú fellépése volt) őrzi a nevét. (Néhány ma is agyonjátszott dal mellett. Olaszországban nyilván más a helyzet, de nem ott vagyunk.) Ebben jelentős szerepet játszott az is, hogy partnere a digó vadnyugat befutott hőse: Terence Hill volt, aki ehhez a szerephez vette fel ezt a művésznevet a vidékies Mario Girotti helyett.

 

Ez a Fernando Baldi-film keveréke a musicalnek és a spagetti-westernek, meg az NSZK-indiánfilmek paródiájának. A karikatúrakelléket maga a főszereplő, azaz Kicsi Rita (Rita Pavone) mutatja be, aki – filmbeli rémes hírneve ellenére - tényleg kicsi volt, törékeny, ehhez képest elég erőteljes hanggal bírt és végig is énekli a filmet. Azt azért rögtön szögezzük le, hogy a zenei minőségre egy rossz szavunk sem lehet, a nekünk teljesen ismeretlen Robby Poitevin rendkívül hatásos, erőteljes, dinamikus zenét kanyarított a főhős kalandjai mögé, bár ennek semmi köze sincs a westernzenéhez, inkább csak korabeli olasz táncdalfüzér. S bár az ahhoz illesztett táncos koreográfia nem haladja meg egy kezdő dzsesszbalett-rendező képességeit, de több igazából nem is kellett egy olyan dologhoz, amely nyíltan nem akarta komolyan venni önmagát.

 

Ritácskánk célja az, hogy a Vadnyugat rablott aranyait elkobozza azok „tulajdonosaitól”, vagyis azon balszerencsés rablóktól, akik az útjába keverednek. Szerény célja ezzel a világbéke megteremtése, amelyben támogatja őt egy indián törzs is, amelynek a vezetője, Bisonte Seduto (Gordon Mitchell) egy barlangban halmozza fel a kincset azzal a céllal, hogy amikor elegendő összegyűlik belőle, az egészet felrobbantsák. (Mellesleg a törzsfőnököt láthatólag megérintette a multikulturalizmus, mert vízipipázik.) Az arany tényleg a levegőbe röpül, e magasztos pillanatig azonban Ritának még akad egy-két dolga: meg kell küzdenie Ringóval (Kirk Morris) és Djangoval, a két magányos banditával, továbbá a saját szívével, amelyet Black Star (Fekete Csillag – Terence Hill) rabolt el, bár elég szűkszavú módon. Közben Ritát elragadja Sancho, a mexikói bandita (Fernando Sancho), akitől Black Star menti meg, de aztán kiderül, hogy talán nem egészen önzetlenül… A bíróság kiadja őt az indiánoknak, ám persze kiderül, hogy Black Star sem egy rossz fiú…

 

Teljesen értelmetlen ugyan az eszmei kiindulópont, de ha lenyeljük ezt, akkor a sztori jól halad a maga útján; nem eredetiek, de éppen ezért (mert sablonokat utánoznak) mulattatóak a karakterek és a rájuk épülő jelenetek. Nagy ötlet az, amikor Rita megküzd Ringóval úgy, hogy már a levegőben eltalálja a rálőtt golyókat; amikor pedig Django is feltűnik a képben, amint véres kézzel vonszolja maga után a koporsóját a géppuskával, majd megpróbálja lelőni Ritát a német expresszionizmust időző temetőben, már elemi a jókedv, ez a film legkikacsintósabb jelenete az eredeti Sergio Corbucci-westernre. Terence Hill, akit akkoriban tényleg egy Django-pótalkatrészként használtak, persze még hallgatag és komor formát hoz, a naiv indián törzs meg az nyugatnémet westernek gyermeteg bennszülött-világát testesíti meg, de hatásosra sikeredett Sancho környezete is, akik – ha kell, ha nem - folyton táncra perdülnek a vezérük tiszteletére. Közben pedig már alig várjuk, hogy a kicsi Rita dalra fakadjon és a környezete egy laza tánckarként feleljen rá, s bár azt persze nem mondhatjuk rá, hogy Pavone valami színészi tehetség lett volna, de hát mit lehetett volna várni egy 22 éves lánytól, mégis: annyi könnyű életöröm árad a fellépéséből, hogy ezt azonnal elfeledjük neki. Ebben hű társa Francis (Lucio Dalla), az összeakadó szemű zongorista, aki tökéletesen játszik alá neki, mint kalandozásokban hű társa és egyben életvezetési tanácsadója.

 

Nem szabad kifelejteni a képből Enzo Barbonit, az operatőrt, aki később E. B. Clucher néven rendezett filmeket Hillel és Bud Spencerrel (Az ördög jobb és bal keze I-II.). Ezt nem azért mondjuk, mintha itt valami sokat hozzátett volna a műalkotás befogadhatóságához, tisztes iparosmunkát végzett, de látni kell, hogy honnan indult (mellesleg a Django operatőre is volt).

 

Szóval ne sajnáljuk rá a pénzt, könnyen fog elmenni ennek az áráért az a másfél óra, ameddig tart. És hát kell ennél több? 

Kulcsszavak: spagettiwestern

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés