2010. 02. 14.
Kilenc és fél hét (9 1/2 Weeks - 1986)
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
A közönség húzta a száját a bemutató után, a kritikusok is, közülük aztán egyesek a tettek mezejére léptek, így 1987-ben a film az Arany Málnán három helyezést  szerzett: Kim Basinger a legrosszabb színésznő, a forgatókönyv és az I Do What I Do c. dal pedig a maga nemében legpocsékabb teljesítmények díjának az elnyerésére kandidált, persze akarata ellenére. A nézősereg is lagymatagon reagált a bemutatott páros kefélési kultúrájára, Adrian Lyne rendező összesen 7.000.000 dollárt tudott összekaparni vele az MGM-nek az amerikai jegypénztáraknál – ehhez képest a film mégis szert tett egyfajta másodosztályú hírnévre, ma már valószínűleg csak azért, mert Mickey Rourke még ember módjára nézett ki benne és nem alkoholtól püffedt arcból pislogott ki a nagyvilágra.

A két főszereplőnek (rajtuk kívül csak statiszták vannak) sem múltja, sem jelleme nincs: csak a foglalkozásukat tudjuk meg róluk. Mintha még a társadalomban sem léteznének: a nő lakótársa kivételével nincsenek rokonaik, barátaik, ismerőseik, passziójuk, terveik, még a lakásaikat sem láttatja velünk nagytotálban a kamera, hogy legalább ebből szerezzünk magunknak valami benyomást róluk. Egy fiatal férfi és egy nő: ennyi az egész. Ezzel aztán a forgatókönyv rögtön ki is kapcsolta a legnehezebb feladatot, ti. a jellemábrázolást, hogy önfeledten átadhassa magát annak a dolognak, amely az általa teremtett párt foglalkoztatja: a szexnek. Megjegyzendő: a film ennek hatására pszichológiailag teljesen hiteltelen, hiszen olyan nincs, hogy egy férfi és egy nő kilenc és fél héten keresztül egymás mellett legyen, sétáljanak az utcákon, szeretkezzenek, főzzenek stb., s a végén még mindig semmit se ismerjenek meg a másikból. Elizabeth McGraw (Kim Basinger) legalábbis csak akkor tudja meg, hogy John Grey (Mickey Rourke) apja gyári munkás volt, anyja bolti eladó és van még négy bátyja, amikor már elköltözik tőle. Feltételezhető e szempontból a kölcsönösség, mert az is elképzelhetetlen, hogy csak az egyik meséljen a másiknak a magáról, s tűrje, hogy az hallgasson. Különösen, ha egy nőről van szó, mert az imádja felkutatni a férfi titkos életét és a kölcsönösség hiányát sosem hagyja szó nélkül.

Ráadásul John mindig hideg színek előtt jelenik meg, dominál körülötte a kék és a félhomály, míg a kamera szívesen mutatja Elizabethet fehér falak előtt, hogy ezzel is belerágja a néző szájába a két szereplő jellemét, amelyet a forgatókönyv üressé, a kamera meg sablonossá tett. A férfi szelíden parancsol és megdönthetetlenül uralkodik – a nő pedig aláveti magát a biztonságos megalázottság lágy kéjének.

Egyetlen dolog foglalkoztatja őket: a szex. Ami persze egy elég kellemes időtöltés, de ha már öncélú lesz, akkor abból egy dolog következhet: előbb az érzékgerjesztő praktikák bevetése, majd a szadizmus, végül pedig a csömör és jó esetben – ha nem lehet leállni – a pusztulás. Polanski mester ezt a folyamatot érzékletesen mutatta be Oscar és Mimi alakjában az ehhez a filmhez képest csúcsremek Keserű mézben, amely igazán következetesen jár végig ezen a témán. (És ami 1992-ben keletkezett, meríthetett tehát a 9 és ½ ötletéből.) Lyne azonban nem mert a végcélig jutni ezen az úton, csak a feléig el: Elizabeth nála hirtelen elgyengül, amikor találkozik Farnsworth-tel (Dwight Weist), az öreg festővel annak vidéki birtokán, s akit felrángatnak a new yorki tárlatnyitóra, ahol aztán elvesztetten ácsorog a harsányan röhingcsélő, vedelő és zabáló művész- és kritikusripacsok társaságában. Ekkor érti meg Elizabeth, hogy neki Johnnal nem lehet egy jövője és sírva kimegy az életéből.

Addig nem sok minden történik közöttük, legalábbis ahhoz képest, hogy kilenc és fél hétről van szó... John udvarias, nyugodt, folyton mosolyog, de fölényes és akaratos jelleme újabb és újabb ötletekkel igyekszik élénkebbé tenni a szexuális életét; és a nő szabadon adja át magát neki lényegében akárhogyan és akárhol. Figyelem: a filmben nincsenek igazi szexjelenetek, legfeljebb csak erre utaló imitációk, szóval ez még csak nem is egy szoftpornó. (És hol van a szadomazotól…) A film leghíresebb jelenete: a You Can Leave Your Hat On (am.: „a kalapod maradhat”) Joe Cocker reszelős hangja által előadott való vetkőzés a szalagfüggöny előtt pedig nem más, mint egy átlagos igénnyel kivitelezett klip, amely nem is illik a helyére, mivel a történet kétharmadánál kerül elő, amikor a pár már túl van néhány „meredekebb” (valójában inkább infantilis) megmozduláson, ilyen előzményekhez valami erősebb jelenet kellett volna, ennek – így, ebben a formájában – inkább a film elején lett volna meg a méltó helye. Inkább csak a felvezetett szextárlat egy-két merészebb mozzanata lett maradandó: amint Basinger kielégül a diafilmvetítés alatt, amikor a pár szeretkezik az esős pincelépcsőn, vagy amikor Rourke a szaküzletben sokáig válogat az ostorok között, aztán amikor megtalálja az igazit, természetes egyszerűséggel ráhúz vele egyet Basinger combjára, aki erre még csak fel sem szisszen. (Akinek itt hiányérzete van, hogy ti. hová kerül a műgonddal kiválasztott ostor, az helyesen jár el: a film ugyanis eredetileg 3 órás volt, csak kihúzatták a harmadát, aztán az egész úgy maradt.)

A zene nem sikeredett éppen vérforralóra a már jelzett Cocker-számot kivéve, a színészi alakítások pedig teljesen érdektelenek, mert Rourke csak mosolyogni tud, Basinger meg álszenten csodálkozni. A viszony közöttük a végén változik meg, amikor John bevallja a nőnek, hogy az utóbbi időben már un mindent, semmit nem tudja felizgatni őt és pénzt szór szét a padlón, hogy a nő négykézláb összeszedje azt: ekkor lesz először igazán komor a férfi, meg persze a végén, amikor magában áll az üres lakásban és folytott dühhel mondja: még 50 másodpercet ad Elizabethnek, hogy az visszatérjen. S bár ez sosem történik meg, nem lehetünk biztosak abban, hogy John nem fogja felkutatni a nőt – immár nem éppen egy mosollyal az arcán.

A filmet tulajdonképpen a páros vissza-visszatérő – kihangsúlyozottan ártatlan és ártalmatlan - érzéki jelenetei tartják mozgásban, mert ezeken kívül semmi nincs benne, ami komolyabb figyelemre hívná fel a nézőt. Kis kikacsintás a filmtörténelemre: a rendező félúton visszanyúl az Álom luxuskivitelben (Breakfast at Tiffany) áruházi lopásos jelenetéhez, csak a nő itt álarc helyett egy nyakláncot csen el. Ezzel a egyébként nem a játékosságot akarja jelképezni a rendező, hanem a bűnt, amelybe John kezdi unalmában belevinni a nőt, s amelyet végül  Farnsworth váratlanul megjelenő alakja old fel.

Leginkább kamaszoknak ajánlott az a felszínes filmecske, hogy lássák, milyen lehet a szex, ha nem csak a szokásos „sör után dugás” alakzatot választják. A felnőttek ugyanis ennél sokkal durvább dolgokat is tudnak – film nélkül, a maguk praxisából.


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés