2010. 02. 10.
Il divo (2008)
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Il divo (2008)
Az isteni Gyula... Nem, nem Horn elvtársról van szó, hanem egy másik Gyuláról: Giulio Andreottiról, a hétszeres olasz miniszterelnökről, mivel ezt a címet adták neki tisztelői (de még inkább az ellenségei), mint Augustus anno Julius Ceasarnak (azaz: „divus Julius”).

Andreotti, az örökös szenátor egész életében a politika felső rétegében stagnált, a kereszténydemokrata kormányok kihagyhatatlan tagja volt, aki áldozatos közérdekű munkájának köszönhetően öregkorára elérte azt, hogy a neve és a „mafia” szó a google listáján elég előkelő helyen tündököljön: kerek 87.000 találatot ad ki erre a keresőmotor, ami figyelemreméltó arány Frank Sinatra 307.000 találatához képest, tekintettel arra, hogy ez utóbbi egy világsztár volt, Andreotti meg csak Olaszországon belül tudta bontogatni a szárnyait, szóval így ez már egy elég megfellebbezhetetlen ítéletnek tekinthető politikusunk működésének moralitását illetően.

Andreottit azonban a bíróság kétszer is tisztára mosta a maffiakapcsolatok vádja alól. 1995-1999 között volt egy pere Szicíliában, amelyben a Cosa Nostra miatt kellett tisztáznia magát, hogy ti. szavazatszedés érdekében nem kötött alkut a sziget sötét hatalmaival. 1999. október 23-án azonban az esküdtszék felmentette őt, a végső szót pedig 2003. május 2-án mondta ki a palermói fellebbviteli bíróság: elutasította az ügy másodfokú tárgyalását, majd 2004. október 15-én a harmadfokú bíróság, vagyis a Semmítőszék (amely csak kasszációs hatáskörrel bír) helybenhagyta a másodfokú ítéletet.

1999. szeptember 24-én sikerrel vette a másik akadályt is egy perugiai perben, amely azért indult ellene, mert a vád szerint a maffiával megölette Mino Pecorelli újságírót (1979. március 20.), aki olyan levelek birtokába jutott, amelyet még Aldo Moro írt a Vörös Brigádok fogságában, s ezek azt bizonyították volna, hogy Andreotti kapcsolatban állt a szervezett bűnözéssel. (A film tesz is erre több utalást is: Moro a cellája mélyén Andreottinak körmöl egy levelet, egy részletet fel is olvasnak belőle, Pecorelli megölése pedig a film első képsorainak az egyike.) Az esküldszéki felmentés után 2002. november 16-án a fellebbviteli bíróság azonban 24 évre ítélte őt és Gaetano Badalamentit, de megint jött a biztonságos Semmitőszék, amely a 2003. október 30-án felmentette mindkettejüket a vádak alól.

Nem úgy a közvélemény és nem úgy Paolo Sorrentino, a rendező: ez utóbbi filmje tulajdonképpen másról sem szól, csak arról, hogy a nagy olasz politikus nyilván egész életében a szervezett bűnözés habtaréjain lendült újra és újra a miniszterelnökség felé. „Nyilván”, mert a film bevezetője igyekszik minél több érzékletes képet felvázolni a szervezett bűnözés működését illetően és e rövid, klipszerű jelenetek után Andreotti megjelenését úgy tálalni, mintha ezeknek valami köze lenne a főhősünkhöz.

Indul a visszanézés a már jelzett Mino Pecorellivel, akiről a filmbeli Andreotti elsőként emlékszik meg, fejfájás elleni tűkkel teletűzdelt fejjel – és lendületes könnyűzenei aláfestés mellett az ő halálával nyit a film: szétlőtték éjszaka, a szerkesztőségből menet az autójában. Történelmi leckeként rögtön megjelenik az akasztott bankár a Keresztapa III-ból, azaz eredeti nevén Roberto Calvi, a Banco Ambrosiano vezetője, egyben a vatikáni bank külső kapcsolata, aki lelkesen működött közre az egyházi pénzmosásokban, amíg le nem bukott: 1982. június 17-én egy hídra akasztott holttestet találtak – az övé volt. Itt van Michele Sindona, a vatikáni bank (az OIR) elnöke, aki megölette az újságírót, s amikor az amerikaiak a börtönbüntetés végrehajtására kiadták az olaszoknak, hazaérkezése után két nap múlva (1986. március 22—én) mérgezett kávét nyelt a cellájában. Utánuk jön Carlo Alberto Della Chiesa rendőrtábornok, akit 1981. május 1-én nevezetek ki palermói prefektussá, hogy véget vessen a helyi maffiaháborúnak, amit túl jól végzett: 1982. szeptember 3-án gyilkoltak meg a feleségével együtt a kocsijában. Na de nem ez volt a főbűne, hanem az, hogy kezébe jutottak Aldo Moro „pikáns” levelei Andreottiról, amelyeket Pecorelli akart publikálni. Jön Giorgio Ambrosoli ügyvéd holtteste, aki 1974-től a Privata Finanziara bank csődvizsgálatával foglalkozott: 1979. július 12-én kapta meg a maga golyóit az utcán, mivel eszerint túl jól végezte a munkáját. Értsd: túl tapintatlanul… Ráadásul a fent már jelzett Michele Sindona, a korábbi tulajdonos ellen. [Erről külön film született Hétköznapi hősök (1995) címmel. Rendező: Comissario Corrado Cattani, szóval a felügyelő, azaz Michele Placido.] 

És a filmben először, de nem utoljára, tehát visszatérő motívumként folyton megjelenik Aldo Moro, az Olasz Kereszténydemokrata Párt elnöke, akit 1978. május 9-én (a „Győzelem Napján”) végzett ki a Vörös Brigádok szélsőbaloldali terrorszervezet. (Az volt a bűne, hogy együtt akart működni a kommunista párttal, csak ez a szélsőbalnak éppen úgy nem tetszett, mint a kereszténydemokraták centrumának.) A film Moro folytonos megjelenítésével következetesen azt sugallja, hogy Andreotti érdekében is állt a Moro-gyilkosság az ellene terhelő bizonyítékok eltüntetése végett, mert nem tépte szét magát a nagy igyekezetben, hogy a pártelnökét felkutassák. Ezt érdekesen támasztja alá a történelem furcsasága is: aznap rabolták el a politikust, amikor Andreottit negyedszer választották kormányfővé... Amikor pedig a film közepén Andreotti egy futó pillanat erejéig gyónni kezd az állam bűneiről, megjegyzést tesz a szovjet behatásra is, amelyet az olasz belpolitikában mindenáron meg kellett akadályozni, s ekkor nem lehet ekkor nem gondolni Moro személyére és „vétkére”, hogy nyitott volna a kommunisták irányában.

Futó utalásként előkerül még a P2-páholy is, ez az ál-szabadköműves szervezet, amit egy Licio Gelli nevű kalandor hozott létre – teljes sikerrel, hiszen a ’70-es évek végén még államcsínyt is tervezgettek benne, a hatóságok szerencsére még csírájában elfojtották az ötletet. Kihagyhatatlan volt természetesen Giovanni Falcone vizsgálóbíró, akinek az autóját robbantották fel a feleségével együtt 1992. május 23-án. (Érdemes visszanézni A sebhelyesarcú c. Brian De Palma-filmre, ahol épp egy ilyen akció megtagadása miatt bukik le a maffiózó.)

Mivel az Il divo nem tehette bűnössé a miniszterelnököt – a rendező a gatyáját ráfizette volna a perekre - , ezért úgy igyekszik tálalni mindent, mint az Andreottiról rögzült közvélekedést, tehát nem állít tényeket, hanem csak sejtet, nem bizonyít, hanem sugall, nem szögez le semmit, viszont sok mindent lebegtet. Aztán érje utol a „rosszindulatot” Andreotti ügyvédi hada, ha tudja – végül is a film a közvéleményről szól, azt meg nem lehet vád alá helyezni. Andreotti természetesen a felháborodott ezen a „besározáson”, azt nyilatkozta, hogy az egész egy mocskos koholmány, aztán megenyhült és azt üzente a rendezőnek: a rágalom csak azokat sebzi meg, akiknek nincs valódi hatalmuk. Neki van, tehát nem érdekli a kutyaugatás a hátsó kertből. Cinikus és fölényesen lekezelő álláspont: Sorrentino maga is elismerte, hogy Andreotti vészjóslóan művelt és intelligens, a gondolataiban két lépéssel jár mindig mások előtt, ugyanakkor könyörtelen és céltudatos, egyszóval egy diabolikus figura, aki azonban nem egy egydimenziós személyiség: üres óráiban, hobbiból a szegényeknek osztogat ajándékokat és magányos sétákat tesz az éjjeli utcákon, rendőrök hadával körbevéve, az önuralom szomorúságával szemlélve a róla szóló gyalázkodó feliratokat a falakon.

A filmbeli Andreotti (Toni Servillo alakításában) sötét, de a hatalomtól és pénztől életvidám, mohó arcokkal van körülvéve, ő maga viszont szűkszavú, közönyös, elegáns, kimért és merev, csak akkor szólal meg, ha feltétlenül szükséges, s bár folyton ügyesen mérlegeli a szavait, érződik rajta, hogy a hallgatagsága és kicentizett szószedete mögött szakadatlanul pörög a fejében a Geiger-Müller-számláló: egy mondatot nem mond, egy gesztust nem tesz, amelynek ne lenne meg a célzatos kétértelműsége az adott szituációban. Mindig merev arccal, hasa előtt idegesen összefont karral, görbe lábán aprókat lépkedve fut a maga útján, hirtelen félmozdulatokkal fordulva mások felé és csak szemvillanással nyugtázva a körülötte lévők személyét (esetleg egy udvarias, de érdektelen mosoly kíséretében odavetett köszönéssel). Mikor a parlamentben kitör az elnökválasztási cirkusz, mindenki ágál, verekszik, köpköd, ő egymaga a nyugodt, úgy ül a székében, mint a passzív hatalom, akiből dől a nagyság unottsága a lealacsonyító rajcsúr közelsége miatt. Ehhez társul alacsony termete, szifonszemüvege és a markánsan szétálló fülei, meg a púpja, mindegyik kissé felnagyítva a maszkírozással (amely mögött lényegében eltűnik a színész): mintha valami idióta kis professzor, valami kegyelemből az iskolában tartott Nyúl Béla rohanna folyton görcsösen a pitiáner ügyei után, gyakran érezzük, hogy az alakítás már-már a karakterparódia szintjét éri el, pedig itt egy hatalmas emberről van szó, akitől félni jobb, mint megijedni... Ehhez képes komikus fintor az, amikor a nyugdíjba vonuló titkárnője elmeséli, hogy Andreotti tucatszám kapott és kap szerelmes leveleket – s közben azokat borítékostul épp a darálógépbe adagolja.   

Bravúros a film képkezelése, mivel gyors jelenetek követik egymást mindig a korábbitól teljesen eltérő hangulatvilággal, beállítással, szereplőkkel, különösen kedves módszere a rendezőnek a hirtelen premier plánba való váltás, meg a színek és fények markáns ellentétének a kihasználása: az egyes snittek közötti nagy vizuális különbségek (a fekete, a kék és a világosbarna árnyalataival játszik) egyfajta szakadozottságot ad a látványnak, tudat alatt a bűnnel való képzettársításokat alakít ki a zaklatottsággal és áttekinthetetlenséggel. Ezáltal (is) tud persze kimenekülni a rendező a személyiségi jogi per alól, hiszen az asszociáció, meg az egymásra vonatkoztatás nem tényállítás, s a konkrétság tompítása érdekében néha álomskicceket, vagy teljesen abszurd jeleneteket is beleillesztette a filmbe, pl. amikor Andreotti a köztársasági elnökhöz megy, a gárdisták között megtorpan egy nagy teremben, mert előtte egy macska ül, kétszínű szemmel (amely az ő kétszínűségére és ragadozótermészetére utal), és csak akkor halad tovább, amikor az állat unottan félrevonul (mert ő most az elnökhöz megy, mint „tiszta ember”); egy másik jelenetben meg az egyik ősz és kopasz embere a vidámságtól sikongva táncol egy folyosón, aztán van egy jelenet, ahol gördeszka gurul be a parlamentbe s mindenki döbbenten nézi azt, az pedig felemelkedik és kiveri az üvegeket, majd jön azonnal megint Falcone lángtengerbe zuhanó kocsija. És persze unus-untalan előkerül Aldo Moro, a „főbűn”, a szürkéskék cellában ülve a kivégzésére várva. A kameramozgásokat azonban nem kedveli az operatőr, statikus felvételekkel operál, amely illett is ahhoz, hogy Andreotti világa – a lényegét tekintve – nem mozdul ki az olasz élet központjából: ez nem egy filmes kalandpark. Egy gyorsan pergő, elsősorban érzelmi és csak másodsorban történelmi kaleidoszkóp tehát az egész, amelynek a végén az marad meg bennünk, hogy itt bűnöket láttunk, a főhős tehát bűnös, aminek a befogadhatóságába a már jelzett rezzenéstelen, kiégett öreg arc vészjósló látványa is besegít. 

A zene kitűnő, bár nem eredeti: Andreotti látszólagos teknőctermetével éppen ellentétesen a kulcsjelenetekben leginkább a gyors, felkavaró zene dominál, széles körben merítve a barokktól és a hard rockig, de mindig telitalálatként.

Aztán megérkezik a maffiavád, de a rendező elkerülte Oliver Stone végzetét, hogy ti. egy erőltetett nagydrámát faragjon egy lopásból: nála az eljárásból lényegében semmi sem derül ki, csak az, hogy Andreotti székeken ül és tagad a parlamenti bizottság előtt, aztán kezdődik a per, amelynek csak az első képkockáit látjuk. 

A film nem akar Andreottiból tragikus személyt faragni, már csak azért sem, mert van benne félúton egy döbbenetesen hatásos jelenet: Andreotti otthon ül és váratlanul őszinte lesz a nézőhöz, neki beszél, kibeszél a műből, egyre hisztériásabb, emeltebb hangon közli, hogy az elvont jó nem mindig jó az államnak és a társadalomnak, a bűnre szükség van a folyamatok helyes irányban tartásához, és elintézi ebben a feleségét is, aki szerinte ezt az oldalát sosem ismerhette meg az életének. A jelenet tehát hangsúlyozottan a rendező csinálmánya, amelyben megint előkerül a politikai óvatosság: Andreotti általában a hatalom bűnének a szükségességéről beszél, mintha csak A fejedelem kvintesszenciáját adná elő, de konkrétumok nélkül; aztán jön a per és ez az új olasz Machiavelli immár csak közönyös arccal csak tagad, tagad és tagad. És mi pontosan tudjuk, hogy mit: a saját bűneit, amelyeket persze nem vallott be nekünk, legfeljebb theoretice elmélkedett az ilyenekről – igen idegesen, ami eleve gyanússá teszi az egészet.

Érthetetlenek azok a kritikák, amely szerint a film története nem látható át és nagy erőfeszítés kell hozzá, hogy megérthessük a történelmi utalásokat. A helyzet az, hogy a mű a fenti, nemzetközileg is népszerű történelmi elemekre mozdult rá, nem akart tehát semmiféle homályos sztorival szolgálni. Első nézésre az olasz történelemmel nem igazán ismerkedő néző talán bajba kerül, de másodszorra - ha már azonosította a „kaleidoszkóp” egyes kristályainak a nevét - felhőtlenül tudja élvezni ezt a nagyszerű alkotást.

Megkérdezték a rendezőt, hogy nem akar-e filmet forgatni Silvio Berlusconiról, erről a mostanság futó politikai ripacsról, aki lehengerelte Itáliát, de az unottan ezt felelte: nem, ő túl átlátható. Teljesen igaza van: a bűn ugyan mindig izgalmasabb, mint a jóság, de a stílusos bűn a legizgalmasabb. Tudhatja ezt Andreotti is, ezért nem ágált a film ellen, amely elnyerte Cannesban a zsűri nagydíját. Mégiscsak szép, ha az ember a saját emlékművét nézegetheti – amely neki ráadásul egy fillérjébe sem került, csak a lelke tisztaságába. Már ha persze  elkövetett akármit is... (A film amerikai plakátját tettük fel, hogy látható legyen, erről kinek mi a véleménye. Úgy általában a nagyvilágban.)


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés