A film azonban (sajnos) nem a politikára akar összpontosítani, nem is a néprajzra, még a maffia sem szerepel benne, ugyanis nem több, mint egy snassz szerelmi háromszög röpke története: 1857-ben Loyola főhadnagy (Stéphene Freiss), a szicíliai szolgálatba szegődött francia tiszt éppen a házasságát akarja megülni a környék nagybirtokos lányával, Angelicával (Bianca Guaccero), amikor betör a templomba Grifone (Lorenzo Crespi), a rabló és magával ragadja a nőt. Évekkel később, Garibaldi partraszállása (1860. május 6.) előtt néhány nappal a hadsereg végre elkapja a banditát, és Loyolára, meg ősz őrmesterre, Uzedára (Michele Placido) bízzák a foglyot, hogy juttassák el valahogy a félszigetrel mert minél távolabb végzik ki, annál kevésbé lesz belőle legenda. Útjuk közben szembesülnek a kezdődő háborúval, meg a nép nyomorúságával, s végül mind Loyola, mind Uzeda meghal: ez utóbbit katonák lövik le, mert dezertőrnek hiszik, az előbbi meg szabadon engedi Grifonét, aztán katonai becsületből nekiront a forradalmároknak a tengerparton, akik végeznek vele. Addigra persze már azt is tudjuk, hogy a főhadnagy nem akart tovább élni élete nagy szerelme nélkül: merthogy Grifone elmondása szerint Angelica is forradalmár lett és elhalálozott.
A film semmiféle érdekességet nem nyújt: tömegjeleneteket nem vetett be a rendező, de még a statiszták is csak igen korlátozott számban vannak jelen, Szicíliából lényegében semmit sem látni, csak a ködös tájakat és az éjszakát. A szereplők jellemfejlődése teljesen működésképtelen, mert bár Loyola és Uzeda egyaránt megrendül attól, hogy mit tesz az általuk is kiszolgált királyi „rend”, semmit sem tesznek ez ellen, mennek tovább a maguk útján, mert nekik parancsuk van és kész. Grifone viszont nagyképű és izgága, legszívesebben képen törölnénk, félúton pedig rajongó forradalmárrá válik, aki amiatt szenved a kötelékeitől, hogy nem tud részt venni hazája megváltásában. A hősök néha megállnak, szemlélődnek, aztán mennek tovább, s egyre inkább az a benyomásunk támad róluk, hogy teljesen tisztázatlan itt mindenkinek a világnézete. Kalandok nincsenek, a szerelmi szálat is csak Loyola visszaemlékezései jelenítik meg, amelyek viszont egy teljesen közönséges „úri” szerelmet mutatnak be, amelynek végét érdektelen és kiszámítható ellenpontként már a film elején Grifone vázolja fel, aztán, az elvárásoknak megfelelően megjelenik egy flashbackben, ahol mint egy fiatal isten fürdik a tóban, amikor megjelenik Angelica, az úrinő, aki természetesen már este az isteni hím karjaiba dől, s innentől kezdve már adott is a közös menekülés Loyola főhadnagy elől. Kár, hogy ez a legelső pillanatban megsejtjük, mert olyan arccal megy az oltás elé, mint aki a kivégzésére készül.
Ha Fabio Conversi rendező legalább kísérletet tett volna arra, hogy megközelítse valahogy a Risorgimento-t, vagy a marsalai ezreket, vagy legalább egy Türr Istvánt felvonultatott volna, avagy az összeomló királyi udvart, nos, ekkor lehetne egy közepesen igényes történemi vázlatról beszélni. De így csak maradtak a szokásos dolgok: gazdag leány, szegény legény, dacos tiszt és hű szolga. Kevés, kevés, kevés.