Sergio Corbucci mexikói kalandfilmje nem több és nem kevesebb annál, amit úgy hívunk: mexikói kalandfilm. Ebben a zsánerben mindig valami forradalom közepén találjuk magunkat, általában  I. Miksa bábcsászársága alatt a Benito Juarez-féle felkelésben, ahol a történet hímporaként rendszerint megjelennek a színpompás és örökké vesztes francia dragonyosok is; aztán a Porfirio Díaz elnök elleni forradalom idején (1910-11), végül pedig a Zapata-Villa felkelésben (1910-1919). Ez utóbbi azért kedveltebb helyszín és időpont, mivel sokkal véresebb volt, mint az első, meg aztán itt már lehetett gépfegyvereket és autókat is használni, továbbá fel lehetett vonultatni egy-két német birodalmi tisztet is, mint a közelgő világháború jelképeit. De mindkettőben ott vannak az idealista, nemes lázadók, akik az ország északi végvidékén egy-egy magánbirodalmat magának kihasító pénzéhes és szadista tábornok ellen küzdenek, továbbá jenkik, akik a maguk pecsenyéjére vadásznak és végül (a nézői elvárásoknak megfelelően) a pozitív oldalra állnak. Aztán vagy belebuknak, vagy nem. Egy biztos: a két forradalom nem bukott el, ez már önmagában is garantálta azt, hogy a néző – a hősökkel együtt – sikeresnek érezze magát.

Peckinpah Vad bandája (1969) pontosan ezeken az attribútumokon alapult, Corbucci filmje, amely egy évvel később került a mozikba, mintha csak ennek a savószínű utánérzése lenne. Ráadásul nemcsak Peckinpahhoz, hanem még magához képest is a plagizálás bűnébe esik, mivel néhány elemet átemelt a Django c. bevezető alkotásából is. A két kasszasiker ötvözése azonban mégsem kapott aranymedált a műfaj rajongóitól, mert amellett, hogy felismerhető: miből mit kopírozott át a rendező, a fordulatok szalmái annyira elcsépeltek, hogy arra még Csáky gróf sem tartana igényt.

Szóval adott a megszokott, szörnyeteg mexikói tábornok, Mondó, akit a változatosság kedvéért az a José Bódalo alakít, aki már a Djangoban is egy ugyanilyen szerepben feszített, emellett karaktere részletesen kidolgozásra került a Vad bandában, csak ott egy kissé összeszedettebb az őrült hadfi környezete, ti. legalább egyenruhások vannak körülötte, itt viszont Bódalo egy martalóchadat vezet piros angol gárdazakóban. Mint ahogy a Vad bandában is van egy kétkulacsos fiatal lázadó, itt is megjelenik El Vasco (Tomas Milian) személyében, aki ugyan eleinte a tábornok hadnagya, de rögtön tudjuk, hogy ő lesz a végén az előnyös hős, a lázadók új vezetője, amit garantál a megjelenése is, merthogy szakállával és baszk sapkájával egy az egyben elmehetett volna Che Guevara reinkarnációjának. (Annak is szánták. Ne feledjük: Corbucci kommunistaszimpatizáns volt!) Végül a harmadik személy Yodlaf Peterson, a svéd (Franco Nero), akinél szintén semmiféle meglepetés nem ér minket akkor, amikor átáll a lázadókhoz, holott eredetileg csak pénzt akart keresni a dinamitok és gépfegyverek értékesítésével. Az ő kettősük kalandozásairól szól a történet: a tábornok parancsára kimenekítik a yumai börtönerődből Xantos professzort, a forradalom egyik vezérét (Ferdinando Rey), a hazafelé vezető úton viszont meg kell küzdeniük a szadista John-nal (Jack Palace), akit persze a végén megölnek éppen úgy, mint a tábornokot, a forradalom pedig győztesen haladhat tovább a maga útján.  

A kalandozás azonban meglehetősen közhelyesre sikeredett, mivel a rendező a plagizálás mellett olyan szakállas megoldásokkal operált, amelyek már évszázadokkal ezelőtt sem gyújtottak alá a nagyérdemű érdeklődésének. Az erődbe tehát úgy jutnak be, hogy zűrzavart okoznak, methogy ilyenkor a scriptek szabálykönyve szerint mindig szabad a ki- és a bejárás a nagykapun, s így zavarmentesen elrabolhatják a professzort, aki egy idealista, kissé habókos öregember, aki hazafelé menet érdekes kis teknősöket gyűjt be magának. Az ötlettelenségnek azonban ezzel nincs vége: tehát a menekülők felrobbantanak még maguk mögött egy függőhidat, továbbá szerzeteseknek öltözve koporsóban szállítják Xantost, s a kordonnál azt mondják, hogy egy kolerás beteget visznek magukkal. De van még benne egy leheletnyi Volt egyszer egy Vadnyugat is (Peterson egy hordón állva egyensúlyozik kötéllel a nyakán), szerelem (ez kötelező volt a kis partizánlánnyal), meg persze megint a Vad banda, a végén a géppuskás tömegmészárlással a mexikói faluban. Apropó, géppuska: ez ugyanaz a „típus”, mint a Djangoban, csak most heveder nélkül. A két főhős „természetesen” az elején utálja egymást, félúton meg is verekednek, aztán bajtársak lesznek a szó legnemesebb értelmében, a Peterson által adott egydolláros pedig még csodákat is tud művelni – ezt már tényleg ki kellett volna hagyni a filmből, olyan bagatell megoldást jelent, hogy az ember felszisszen ennek láttán. Az egyetlen szellemes jelenet az, amikor a katonák le akarják fényképezni El Vascot, aki azonban a lámpa felvillanását annak céljától teljesen eltérően értékeli...  

A filmben leginkább Morricone zenéje az értékelhető, éppen az sikítozó egyszerűsége miatt. A színészi játék teljesen másodlagos, ami azért fájó, mert elvileg nagy sztárokkal dolgozhatott a rendező, ő azonban megelégedett az egyéniségadásnál abban, hogy Milian időnként elégedetlenül csettint egyet szájával. Nero viszont szinte észrevehetetlen, egy mosolyt kiad az elején, aztán ez végigkíséri őt a kalandok során. A végén persze minden jóra fordul, a professzorért meg tulajdonképpen nem is kár, hiszen felkészült ő már a halálra. Az egyetlen észlelhetőbb szereplő egyedül Jack Palace hörcsöge és sólyma, az előbbi élve eszi meg az embert, a második viszont igazi jellem, gonosz és fifikás kémsolymot még sosem láttunk, most viszont igen - s azt is, hogy milyen megsütve. Azt mondja rá El Vasco, hogy ízetlen. Hát - nem csak az ilyen.