Mindig abban reménykedünk, hogy Belmondo eléri azt a helikoptert.

Megy, megy Beaumont ügynök a gép felé, s mögötte ott az egész élete. A főnöke, aki elárulta, a barátja, aki kelepcébe akarta csalni, egy rendőr, akinek már csak a saját önigazolása érdekében is meg kell ölnie őt, és egy államfő, akit sikerrel megöletett, és egy nő, aki belészerett, de már későn és hiába. Megy, megy a gép felé és elege van ezekből, nem érdekli már az sem, ha meghal. És fél. Csak nem mutatja.

Josselin (Joss) Beaumont ügynök mosolyog, mint ahogy eddig is mindig mosolygott: a butákon, a gonoszokon, a világon, amely tönkretette őt, földönfutóvá vált miattuk, egy bűnözővé, aki akár fel is fordulhatott volna Afrikában, pedig csak azt tette, amit elhitettek vele. Két éve Martin parancsnok (Jean-Louis Richard) elküldte őt Malagaway-be, egy afrikai kis köztársaságba, hogy ölje meg N’Jala elnököt (e.: dzsala - Pierre Saintos), csakhogy odaérkezése után fordult a politikai kocka és hirtelen erre az akcióra lett a legkevésbé szükség, ezért feldobták őt, ott pedig életfogytig tartó kényszermunkára ítélték. Csakhogy Beaumont nem véletlenül „profi”: kiszabadul és hazatér Párizsba, s most ott lopódzik az éjjeli házak tövében, de nem azért, hogy leszámoljon a titkosszolgálattal, hanem azért, hogy megölje az idelátogató N’Jalát. A parancs visszavonását ugyanis senki sem közölte vele…

Sokan nem értik ezt a motivációt: miért akarja megölni azt, aki – most legyünk őszinték – jogszerűen elítélte őt, s miért nem az igazi bűnösöket kutatja fel és kapja el? Miért nem fordul a sajtóhoz, miért nem ír könyvet a kalandjairól, miért nem jelentkezik be a miniszterhez, miért nem… Miért nem tűnik el egyszerűen egy marék kárpótlási pénzzel a zsebében?

Azért, mert Beaumont főszereplő akar maradni egy olyan játékban, amelyben tudtán kívül csak mellékszerepet szántak neki. Akár élete árán is bizonyítani akarja, hogy egy emberrel nem lehet így bánni, mint ahogy azt vele tették. Akik elárulták őt, azoknak már nincs joguk visszavonni a tűzparancsot; ennek a joga őrá szállt, és ő nem vonja vissza. Elegáns, nemes bosszúra készül, mert ha N’Jalát megöli és kiderül, hogy ki tette ezt és miért, akkor azzal szörnyűbb károkat fog okozni a feletteseinek és kollégáinak, mintha szimplán csak rájuk vadászna. Ez utóbbi esetben tényleg bűnöző lenne; az első esetben viszont egy olyan hős, aki úgy pusztít el karriereket, becsületeket, életeket, hogy a célszemélyekhez hozzá sem ér.

Róluk külön meg kell emlékeznünk: itt a mellékszereplők is mind olyan egyedi, határozott karakterek, hogy nem lehet őket lenézni a vászonról. A miniszter (Jean Desailly) tipródó, kétségbeesett, bizonytalan, megérti Beaumont indítékait, de nem tehet mást: végül megöleti őt; Valeras, a régi barát (Michel Beaune) olyan, mint egy jóllakott óvodás, semmi rosszat nem feltételezünk róla, végül mégis hangtalanul, szinte természetesen adja be a derekát Beaumont elveszejtéséhez, és éppen ez a csendes átállás természetessége benne a megdöbbentő; Martin parancsnok hisztériás és érzi a vesztét, ijesztő ellentéte az egész stábnak, akik hideg, kalkuláló aggyal igyekeznek rendbe tenni a problémát; az önmagát túl komolyan vevő, örökké feszült Farge (Bernard-Pierre Donnadieau) esetében pedig - akit Beaumont folyton palira vesz és megaláz - tökéletesen megértjük, hogy monomán frusztráltságában miért akarja mindenáron meggyilkolni a renegát ügynököt. De még N’Jala elnök is egy határozottan érdekes figura: amikor a végén Beaumont sakkban tartja őt a fegyverrel, mosolyogva megjegyzi: „Magunknak három forradalom és öt köztársaság kellett ahhoz, hogy eljussanak a demokrácia karikatúrájához. Akkor mit várnak tőlünk?”

De a Beaumontra vadászók kulcsfigurája természetesen Rosen felügyelő (Robert Hossein). Az ő karaktere szögesen ütközik Beaumonttal: egy aktakukacszerű, stílustalanul öltözködő, enerváltan firkálgató kis valaki, aki aztán a tyúkra vadászó nyest csendes magabiztosságával igyekszik elkapni az áldozatát, s közben kiderül róla, hogy öntörvényű és kegyetlen, minden aljasságra képes, csak hogy a magára szabott küldetését beteljesítse. Nem csoda, hogy a film a leszámolásos jelenetben tudatosan idézi fel a westerneket, amikor a két hős egy üres téren feláll egymással szemben, kigombolják a kabátjaikat, feszülten nézik a másikat, a kamera szuperközelibe hozza az arcokat, majd Ennio Morricone zenéjére előkapják a pisztolyokat … Többek között emiatt a jelenet miatt is hívták ezt a filmet „barna filmnek”, amivel nem a nácizmusra utaltak, hanem arra, hogy ez nem más, mint film noir és a western keveréke a magányos hőssel, aki most is a városba jön és leszámol az ellenségeivel.

Háromszor állítanak csapdát Párizsban Beaumontnak, háromszor ejti át a reá vadászókat. Ötletesen, elegánsan, agyafúrtan; ilyenkor még humorizálni is van kedve, ez persze egy Belmondo-karaktertől minden körülmények között elvárás volt, hiányában a nézők rossz szájízzel távoztak volna a mozikból. A rendező – Georges Lautner – azonban korlátok közé szorította ezt az igényt a szánalomgerjesztő karakterexpozícióval, nem hagyta, hogy Belmondo folyton eljátssza a nagyszájú jófiú szerepét, ő most határozottan egy tragikus filmet akart vele leforgatni. Amire amúgy is jellemző az adagolás pontossága: semmiből sincs benne sok, de nem is kevés. Van benne humor és komorság, felszabadultság és tragikum, boldogság és csalódás, nemesség és becstelenség, nemiség, de még homoerotika is, továbbá verekedés és autósüldözés (ez nagyon szépen van kivitelezve és látványos környezetben zajlik le), de egyikből sincs több vagy kevesebb, mint ami éppen kell, s ezért egyik sem lesz a film emblémája, inkább egyfajta erőszaktól fenyegetett melankólia hatja át az egészet, amely tragikumba torkollik. Ez az egyensúly emelte a művet az egyik legnézettebb francia mozgóképek közé; hangulatát képtelen lett volna utánozni Hollywood, nem is tettek rá kísérletet, megértették az óceán túlpartján, hogy hol van a határ. 

Pedig – érdekes módon – ők is kezdhettek volna mit az anyaggal, tekintettel arra, hogy a film egy amerikai krimiből jött létre. Egy Patrick Alexander nevű szerző írta meg a cserbenhagyott ügynök történetét 1976-ban Death of a thin-skinned animal címmel, amely még ebben az évben elnyerte a minőségi krimik jutalmazására alapított Dagger-díjat. A regényben a főhős még Nagy-Britanniban ténykedett és Richard Abbott-nak hívtak; N'Jala viszont ott is N'Jala volt.

Morricone zenéjének bérelt helye van immár a koncerttermekben is. A bevezető szaggatott hegedűszólójához felfejlődnek az instrumentumok, de összhatásukban sosem érnek el egy – megszokott és elvárt – lázas, idegbeteg lezárást, ehelyett csak valami hirtelen beletörődő módon vált vissza a zene a hegedűre: ez azóta is védjegyévé lett a filmnek, annyira karakteres része lett annak, hogy azóta sem merte ezt sem utánozni senki. A rendező is pontosan tudta, hogy micsoda hatást lehet elérni ezzel a dallammal, ezért minden csúcsjelenetbe bevágta az.

A film letaglózó sikert aratott: a bemutatója idején (1981. október 21-én volt) csak Franciaországban 5.000.000 néző nézte meg, átsöpört az egész világon, 1982-ben még a Szovjetunióban is megvették, az más kérdés, hogy csak 1990-ben mutatták be, mert egyesek rájöttek arra, hogy a mű direkt kritikát fogalmaz meg az afrikai fejlődő államok terrorisztikus rendszerei iránt és egy-két ilyen pártfogoltja a Kremlnek is volt.

Száz év múlva – amikor mi már sehol nem leszünk – annyi film lesz a világon, hogy a NASA számítógépei is belerokkannak majd abba, hogy csak azok címeit tárolják. De ha unokáink elmennek a legutolsó falusi könyvtárba, és azt kérdezik, hogy hallottak egy Belmondo nevű színészről, ajánljanak már tőle egy jó filmet, akkor ez lesz az, amit először a kezükbe nyomnak.