2010. 02. 07.
Ködös utak (Le quai des brumes - 1938)
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Ködös utak (Le quai des brumes - 1938)

Van ennek a filmnek egy örökké kiragadott beállítása, az, amikor Jean Gabin és Michèle Morgan ott állnak a kétszárnyú ablak mögött, egy-egy keretben mindketten, mint két szobor, két magányos, nincstelen szent, akiknek már híveik sincsenek. Fáradt tekintettel néznek ki át az üvegen – akik látták a filmet, tudják, hogy a tengerre, hiszen Le Havre kikötőjében vagyunk. Nem egymásra néznek, hanem a hajnali, ködös, végtelen vízre, s mégis együtt vannak; eggyé válnak ebben a pillanatban, mert ott, a tenger párájában lebeg a vágyuk, hogy elenyésszenek abban, eggyé váljanak a köddel, a vízzel, a végtelenséggel.

Jean (Jean Gabin) katonaszökevény, aki nincstelenül, a kóbor kutya akaratlan kíséretében bujdokol a járőrök elől; Nelly (Michéle Morgan) viszont Zabel (Michel Simon), az öreg, szakállas keresztapa, meg a pitiáner gengsztervezérként hősködő Lucien (Pierre Brasseur) kéjvágyainak a kereszttüze elől menekült ebbe a partmenti düledménybe, a „jó” emberek társaságába, hogy aztán a hajnal hasadtával ismét elinduljon megpróbáltatásai színhelye, a város felé – immár Jeannal, aki nem akar tőle semmit, s épp ezért adja oda magát neki a következő éjszaka. De Jeannak menekülnie kell tovább: helyet kap egy venezuelai hajón, azonban még egyszer visszatér Nellyhez, akit az utolsó pillanatban ment meg attól, hogy Zabel megerőszakolja; amint kilép az üzletből, hogy a hajó után fusson, összerogy: már vár rá Lucien és hátulról, gépkocsiból lövi le őt.

Szomorú, lassú és fáradt film ez – épp ez az erénye, ezt így tervezték meg Pierre Mac Orlan kisregényéből, mégis: az egészet áthatja valami gyermekies szemlélet. A jellemek tiszták, könnyen átláthatóak, egyszerűek: adott a Szépség, akit gyötör a Szörnyeteg, de megjelenik a Hős, akivel azonban – és itt térünk el a meséktől - leszámol a szerelmi négyszög utolsó, leghitványabb tagja, nevezzük őt egyszerűen Fekete Lovagnak. Megjegyzendő: a legnagyobb alakítást a filmben nem is Gabin és Morgan nyújtotta – tőlük igazán nem várt el sokat a rendező, azaz Marcel Carné - , hanem Brasseur, aki figyelemre méltóan alakítja a nagyfiút olyan mértékig görcsösen alakító bandavezér szerepét, hogy minden egyes megjelenésekor előre szánalmat érzünk azon, miként fogják ismét totálisan megalázni őt, s hogyan állja meg hősiesen, hogy ezek után el ne törjön nála (ismét) a mécses. De a többi szereplőre sem lehet egy rossz szavunk sem, kitűnő jellemötletek keretezik a páros útját a pusztulásba: az enervált, seszínű festő hallgatagon elmegy, hátrahagyva a ruháit és a tengerben lesz öngyilkos; az egyik csavargó pedig azt az álmát akarja megvalósítani, hogy egyszer tiszta ágyban aludjon, amelyet meg is tesz épp akkor, amikor Jeant lelövik (átfordul a másik oldalára); a külvárosi kocsma csaposa meg maga a hallgatag jóság, aki „közömbösen” megeteti Jeant és elüldözi Lucient.

A fenti történetet persze akárhol el lehetett volna játszatni, de itt a lényeg a külváros, amely a maga életlen képeivel úgy bugyolálja be a két hallgatag szereplőt, mint ahogy ők akarják elrejteni a másik elől azt a titkukat, hogy már nem is vágynának el innen, ha egymás mellett maradhatnának. A külváros tehát nem egyszerűen díszlet, hanem egy tudatos, költői jellemrajz része. S ha egyesek arra gondolnának, hogy lám, ez már majdnem neorelizmus, akkor jelezni kell, hogy nemcsak azért nem az, mert az az irányzat ekkor még nem is létezett, hanem azért sem, mert szociográfiai szemlélettel nem rendelkezik, ez nem is volt a célja: szerelmi melodráma ez, tömören, a sarokpontokra jól összpontosítva, amelynek egy fölösleges képkockája sincs, és soha nem hanyatlik bele az érzelgősségbe, meg a nagy igazságok taglalásába, s az öncélú filozofálgatásokba. Ez utóbbi hiánya azonban nem jelenti azt, hogy a film ne lenne szellemes is, merthogy ebben a filmben még a legegyszerűbb dolgot sem lehet úgy kimondani, hogy ne fedezhetnénk fel abban valami önirónikus, finom élcet. Hiába, a franciák ebben mindig nagyok voltak.  

Ugyanakkor azt sem szabad elfelejteni, hogy a mű egy olyan filmtörténeti korszakban keletkezett, amely a „költői realizmus” nevet kapta; ez Franciaországban kapott lábra a '30-as években, s tulajdonképpen semmi másról nem szólt, csak a társadalom bűnei és/vagy a saját vétkei miatt sarokba szorított kisemberek vergődéséről, azonban ez a műfaj a sorscsapások kivédését és a bukást nem valamiféle „felemelő” összeütközésekben igyekezett bemutatni, hanem árnyalt lélekábrázolással, s olyan finoman kidolgozott miliőkben, amelyek legfőbb célja az volt, hogy fojtogató hangulatot körítsenek a hősök gyakran kiszámíthatatlan tettei mögé. Ez a film ugyan a zsánerszabványnak megfelel, azonban nem törekszik semmi olyan hatáselemre, amely direkt mondanivalót akarna közvetíteni a nézők felé: megelégszik a melodramatikus megoldással, a műfaj szabályait inkább csak hangulatként igyekszik felhasználni.

Érdemes még odafigyelni Maurice Jaubert zenéjére, nemcsak azért, mert egy magyar népdalt használt fel ehhez (lehet, hogy a díszletestől, Trauner Sándortól vette át), hanem azért is, mert önmagában egy rendkívül kellemes dallamocska: nem lehetne ugyan felépíteni rá egy szimfóniát, de egy kamaradarab alapjának tökéletesen elmenne. A film is ilyen: egy fájdalmas, de szép kamaradarab.  Ma már ritkaság az ilyen.

Kulcsszavak: Carné, költői realizmus

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés