2010. 02. 07.
Madarak (The Birds - 1963)
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Madarak (The Birds - 1963)

Ember még nem jött rá arra, hogy mitől vadultak meg a madarak.

Van olyan ötlet, hogy légköri front, vagy sugárzás dühítette fel őket (ez a szokásos „csernobili értelmezés”) – de erre nincs utalás a filmben. Olvasni olyat is, hogy rossz tápot ettek – de a filmben a tápot a csirkék ették volna meg, nem a varjak, a sirályok, a verebek, és azért „volna”, mert még a csirkék sem ették meg. A legteljesebb félreértés szerint a hősök kalickás törpepapagájai vadították meg a többieket – de azok meg sem mukkannak az egész film alatt. Természeti okot tehát ne keressünk.

Hacsak nem egy emberben. Eszerint a madarakat az a Melanie Daniels (Tippi Hedren) „hozta magával”, aki lement Bodega Bay-be, hogy behálózza magának Mich Brennert (Rod Taylor), az agglegény ügyvédet, akivel egy madárkereskedésben ismerkedett meg. Nos, Melanie tényleg képes a vadításra – de ez csak a férfiakra vonatkozik, meg azok aggódó anyjára, tekintve, hogy a hölgy nemcsak egy gazdag bombázó, de ráadásul rosszhírű is, a film szerint meztelenül fürdött egy római szökőkútban (finom utalás ez az Édes élet c. Fellini-filmre). Az tény, hogy ahol Melanie megjelenik, ott feltűnnek a madarak is, de kiderül, hogy a szárnyasok támadásai nemcsak Bodega Bay-ben indultak meg, és ott sem csak ő lett célpont, hanem a többiek is, tőle függetlenül és egyedien. Melanie tehát nem tehet semmiről.

Aztán van olyan filozofálgatás is, hogy a madarak Isten sorscsapása egy bűnös közösség fölött. Mielőtt ezt valaki túl komolyan veszi, nézze meg a falu lakóit, hogy ugyan miféle bűnöket mutat be róluk a rendező? A válasz kiábrándító: semmit. [Bodega Bay valóban létezik, a rendező fedezte fel A gyanú árnyékában (1943) c. film forgatása alatt, azóta is ezzel a filmmel dicsekednek a turistáknak a lakosok.]

De egyáltalán: kell erre a légi úton terjedő járványra bármiféle magyarázatot találni? Hát érdekel minket, hogy Romero élőhalottjai miért támadtak fel?

Az a helyzet, hogy kell és két okból kifolyólag is. Ha a horrorban a negatív erő egy expozíciós faktumként lép be a történetbe, akkor nem igazán vagyunk kíváncsiak a gonoszság eredetére. Jobb, ha tudunk arról valamit, de ha semmit sem, az sem zavarja a műélvezetet. Teljese mindegy, hogy Drakula (avagy Nosferatu) mitől lett olyanná, amilyenné, elegendő, hogy az, ami. Ha viszont ez a valaki vagy valami a történet folyamán alakul át egy fenyegető erővé, akkor igenis szükséges a magyarázat. A penész, az indokolás nélkül is tud terjedni – a gonoszság nem ilyen. 

Észlelte ezt a közönség is, ezért árasztja el a netes fórumokat unos-untalan ez a kérdés. Mármost ez a második probléma: mert ha a közönség számára ez egy kardinális felvetés, akkor itt valami hiányosság van a filmben. És az hiba.

Ezzel a hibával Hichcock sosem akart megküzdeni, szimplán áttolta a kérdést egy allegorikus értelmezési tartományba, mondván, hogy a madarak a bennünk élő tudatalatti rettegések manifesztációi és kész. Hát ezzel sokra mentünk, a jó horror nem pusztán az ijesztgetésekről szól, hanem arról, hogy az ismeretlen veszély mit hoz ki az emberekből, hogyan lesz például a jóból rossz és a rossz hogyan emelkedettebb jellemmé. Ez azonban csak egy technika, s a technika nem lehet öncél.

De ha annak is tekintenénk, ebben a filmben még ez sem működik. A madarak értelmetlen támadásai ugyan kétségkívül kihoznak mindenkiből „valamit”, de az édeskevés ahhoz, hogy a filmből egy pszichodráma is legyen, mert a szereplők közül senki sem lép lejjebb vagy feljebb a saját korábbi jelleméhez képest. Az öreg ornitológusnő, Mrs. Bundy (Ethel Griffies) csak a természettudomány lekezelő kliséit fújja, aztán meghökkenve elhallgat; a flegma átutazó férfi nevet az egészen, és végül véletlenül önmagát gyújtja fel; az iszákos meg bibliai idézeteket kezd ordibálni, de különben beletörődik a helyzetbe. Egyedül a hisztériás anyából bukik ki a gonoszság, mert ő rögtön boszorkányként akarná megégetni Melaniet, de egy pofon után végleg elcsendesül. A többi mellékszereplő gyakorlatilag észlelhetetlen teljesítményt nyújt. Marad tehát nekünk Melanie és Mich, meg annak anyja (Jessica Tandy), akinek egyetlen átváltozása a filmben az, hogy őszintén bevallja Melanienek: fél Mich barátnőitől, mert azok el akarják tőle szakítani őt – de ez kb. két perc a filmben, aztán a téma gyakorlatilag már eleve ejtve is van. Különben teljesen fölösleges volt ez a jelenet belé, már az első perctől lehetett látni, hogy ez az ő vesszőparipája, ráadásul ez a motívum is rögtön elenyészik, mert a mama beletörődik a jövőjébe (meglepően gyorsan).

A színészi játék jó közepes, ez elsősorban megint csak annak köszönhető, hogy társadalmi és pszichológiai feszültség sincs a filmben, a főszereplők azon kívül, hogy nem értik ezt az egészet és néha vagdalkoznak, semmiféle más tartalmat nem tudtak kitölteni színészi játékkal. A madarakkal való küzdelmük sem valami különösen eredeti: azok ui. meglehetősen szabványos módon támadnak, nyakszirten csipkedik az áldozatokat, és ahhoz képest, hogy milyen sokan vannak, végül is elég könnyű őket lefejteni a tarkókról. Annyit kell itt még feljegyezni, hogy Tippi Hedren a reklámfilmek világából érkezett, Hitchcock megpróbált belőle sztárt faragni, de teljes kudarccal járt, mert hiába kapta meg ezért a filmért a Golden Globe-díjat a legígéretesebb fiatal tehetség kategóriájában 1964-ben, az maradt, ami mindig is volt: egy gyönyörű, lenge, elegáns, de kisugárzás nélküli nő, soha nem tudott megkapaszkodni a nagyok között. Ebbe ez a film is valahol beszámíthatott, hiszen az ő szerepét akárki eljátszhatta volna. Ez Rod Taylorra is vonatkozik… (Aki odafigyel, láthatja Hitchcock-ot is a szokásos cameojában: két kutyát sétáltat ki az állatkereskedésből.) A párbeszédekben sincs sok különlegesség, pillanatnyi érdekességek, hosszabb távon viszont céltalanok.

Az öncélú borzongatásba az is beleszámított, hogy a film történetét - amelyet a rendező régi kedvence, a Manderley-ház asszonyát is jegyző Daphne du Maurier regényéből íratott át Even Hunterrel -  eredetileg Hitchcock televíziós sorozatához vették meg, vagyis egy olcsó kisfilmet akart belőle forgatni, csak amikor arról kapott hírt, hogy tényleg történtek madártámadások, úgy gondolta, hogy ebből egy nagyobb alkotást is össze lehetne rakni. (Valahogy így készült el a Psycho is.) Az ötlet teljesen elragadta őt,  három éven át dolgoztak a madarak megjelenítésén (volt ott valódi és gépmadár, meg belemontírozott is), 350 trükköt alkalmaztak hozzájuk, vagyis a látványt óriási erőkifejtéssel teremtették meg. A történet nem is Bodega Bay-ben fejeződött volna meg, az eredeti koncepció szerint a san franciscoi Golden Gate-hidat szállják meg a madarak, jelképezve ezzel az egész emberiség pusztulását, csak ez már tényleg tetemes pénzbe került volna - tehát kimaradt. A filmből ráadásul nem is ezek a trükkök ragadnak meg a nézőkben, hanem az a teljesen egyszerű jelenet, amikor Melanie üldögél az iskola előtt egy padon és a gyermekek idegesítő kórusának a hangjaira a háta mögött lassan elárasztják a játszóteret a fekete madarak. Az intellektuális koncepciótlanság mellett gyenge ellensúly marad az Oscarra jelölt technikai ötletparádé.

Kapunk tehát egy lelkesen és jól kivitelezett, de különben teljesen üres filmet, amelyben Hitchcock madárnak nézi - a nézőket.

Persze volt, akire ez így is nagy hatást gyakorolt: amikor a szerző Bacsó Péterrel beszélgetett, az bevallotta neki, hogy Hitchcock életművéből ez számára a legmaradandóbb, aztán az ablak felé billentette a fejét, ezt mondta:  

 

- Sosem tudni, hogy mikor fognak támadni.   

Kulcsszavak: Hitchcock

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés