2010. 02. 07.
Zombik városa (Paura nella città dei morti viventi - 1980)
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Zombik városa (Paura nella città dei morti viventi  - 1980)

Miután 1968-ban George A. Romero fasisztoid hullái akcióba léptek, Európa egynémely filléres rendezője is érdeklődni kezdett a téma iránt. A szerény kezdetek után azonban az igazi zombi-ínyencfalatok akkor kerültek tálalásra, amikor Romero 1979-ben bemutatta a Holtak hajnalát, amely akkora sikert aratott, hogy az olaszok el is határozták: csinálnak maguknak folytatást. Enzo G. Castellari rendező lett a kiszemelt alkotó, ő azonban köszönte, nem kért a dologból, helyére lépett Lucio Fulci, aki azonnal, még abban az évben összetákolta a Zombie 2-őt, merthogy a Romero-alkotást Zombie néven futtatták az olasz mozikban. Miután ez kielégítő sikerre vezetett, nekiállt egy „saját” teremtmény létrehozásának is, amely szerzői film lett. Ez lett a Zombik városa, vagy egész pontosan: a Félelem az élőholtak városában.

 

Fulcinál meg kell állnunk. Az eredetileg orvosnak készülő rendező sosem arról volt híres, hogy önállóan, saját tudatállapotából kifolyólag kísérletezett volna a zsánerfilmekkel. Először (az ötvenes-hatvanas években) vígjátékokat forgatott, ez akkor jól ment Olaszországban, aztán 1966-ban átnyergelt a westernlovakra: ma már nem sokan emlékeznének ez irányú műveire, ha nem ő rendezte volna őket. Jellemző viszont, hogy még akkor is a Vadnyugatot erőszakolta (Ezüstnyereg - 1978), amikor a spagettiwestern, mint műfaj már rég bedöglött. Viszont szerette a paradicsomot (művér formájában), ezért kapta meg ezt a megbízást. 52 évesen, a lassú elmúlás – minden zombinál fenyegetőbb - árnyékában kezdett bele a Zombie 2-be, majd egy évre rá megcsinálta az életműve két legjelentősebb filmjeinek az egyikét, vagyis a Zombik városát.

 

Mai szemmel (a trancsírozó szerepjátékos programok idején) ez a film már elavult ötletekkel bír, de kétségkívül lehet rajta imitt-amott borzongani. Leginkább az elején, mert a vége idétlenségbe fullad. Fulci a hagyományos úton indít: a bűn (itt egy katolikus pap, Thomas atya öngyilkossága) megnyitja a pokol kapuját, amelynek időpontja Mindenszentek éjszakája lesz a tett helyszínén, a keleti-parti Dunwichben. A történet már itt egy csipetnyit zavarttá lesz, mert Thomas atya váratlan, rémisztő snittekben bukkan fel és tűnik el, a köztes időben a tekintetével kifolyatja az emberek szemét és zombikká teszi őket, azok viszont nem szimplán harapdálnak, hanem profi módon gyilkolnak is, már csak azt kellene megtudni, hogy az atya ezt hogyan csinálja, hiszen ha a Pokol kapui még nyíltak meg, akkor ő most mit keres itt a csodahatalmával? Arról meg nem is beszélve, hogy ha kinyitja a kaput (vagy kinyílik az magától), akkor mi lesz? Mert erről az egész eseménysor alatt nem szerzünk tudomást, hacsak nem azt, hogy akkor valami borzalom következik be, amelyet különben e tényközlés nélkül is ki tudtunk volna találni. Na jó, ne kötekedjünk, a zombifilmek készítői sosem voltak arról híresek, hogy a formállogika szabályait kövessék.

 

Egy médium, a new yorki Mary (Catriona MacColl) azonban meglátja a veszélyt, s legott belehal abba, csinos kis lidérclángot hagyva maga után a padlón, aztán kiderül, hogy mégsem halt meg, csak tetszhalott, egy Peter Bell nevű középkorú újságíró (Christopher George) szabadítja ki őt a sírból. Mivel Mary meggyőzi őt látomása erejéről, közösen elmennek az Isten háta mögötti kisvárosba, hogy meggátolják a kapu megnyitását. A rendező olcsó ötletként bedobja, hogy Dunwich valamikor Salem volt (a boszorkányégetők falva), de ez semmi szerepet nem játszik a történetben. Ott aztán már áll a bál, ronda, vérfoltos zombik kóvályognak az éjszakai, ködös utcákon és eszik a lakosokat, akik meglepő enerváltsággal viszonyulnak a szituációhoz, a pap meg időnként fel- és eltűnik egy kötélen lógva, csak a végén lesz látható két lábon, amikor a társaság és a helybeli pszichológus, Jerry (Carlo De Mejo), miután megették a barátnőjét, leszállnak a sírkamrába, ahol…

 

Nos, ahol semmi különös nem történik, nincs ott semmiféle kapu, ellenben ott van Thomas atya (vagy ki), aki kinyíratja Bellt, így Mary és Jerry szállnak vele szemben, ehhez képest sok dolguk nincs, szimplán megölik őt, s ezek után a feltámadt, több száz éves (!) halottak égő benzinnel leöntött azbesztruhában tipródnak egy helyben, mint akik nem tudják eldönteni, hogy most mi a rendezői utasítás, ezért inkább összeesnek és hamuvá válnak.

 

A film vége nemcsak nevetséges, de zavaros is, mert amikor két hősünk kikászálódik a kriptából, ott van a rendőrség, vele egy megmentett kisfiú, aki boldogan szalad feléjük, miközben kétségbeesett sikoly csap fel - most jó lenne tudni, hogy ezzel mire is célzott a rendező. (Lehet, hogy a filmesztéták reakcióira.)

 

Ne menjünk bele. A rémisztgetős jelenetek mérsékelten érdekesek, leginkább csúnya arcok bukkannak fel és tűnnek el az ablaküvegek mögött, meg persze az atya a kötélen, vérfagyasztónak szánt zenei sokkhatás közepette. A környezet a megszokott érdektelenség (köd, sötét, kisváros), ez elég olcsó, mit ne mondjunk. Ugyanakkor az alacsony költségvetésnek, vagy éppen a rendezői trehányságnak hála, legalább vannak a filmben komikus melléfogások is, amelyek alapján paródiának is hihetnénk az egészet. Ilyen pl. az, amikor a helyi kocsmában ómenként látványosan kettéreped a fal és a tulaj rezignáltan megállapítja, hogy eszerint rossz minőségű volt az építkezés, vagy amikor pajorok árasztják el a szobát (novemberben!), a kriptában meg a hullák a mennyezeti pókhálóban heverésznek; az azbesztruháról már szóltunk, de még itt van a filmek örök csodafegyvere, a kisgyerek is (fiú, szőke, kékszemű, ártatlan, amerikai), meg a szempillaverdeső szerelem, amelyhez képest Mary a végén elég lazán megfeledkezik arról, hogy bimbózó kapcsolatának a tárgya speciel épp halott. A színvonalra mi sem jellemző, hogy a rendező a zombik támadását azzal tuningolta fel, hogy azok a koponyába beletúrva kitépik a szereplők agyát, ami jó ötlet, csak ne lett volna ilyen átlátszó módon kivitelezve: valószínűleg vízfestékkel beszínezett pudinggal csinálták, de az sem kizárható, hogy gyurmával. A beszédelemek szót sem érdemelnek, ennyi erővel némafilmként is le lehetett volna tekerni a történetet, a színészi alakítások pedig a szemétkosár aljára kéretődznek be. A zenét hagyjuk.

 

A film egyetlen komolyan vehető része az, hogy néha tényleg tudunk rajta borzongani, de ugyanakkor nagy hiányossága még az is, hogy a rendező félredobott minden olyan ötletet, amelybe belekezdett, mert valószínűleg nem volt képzelőereje ahhoz, hogy folytassa őket. Pedig el lehetett volna elgondolkodni azon, miért is lett öngyilkos Thomas atya (vélhetőleg nem passzióból), esetleg lejátszatni egy jelenetet, amikor a családtagok a zombivá vált szerettükkel kínlódnak; szintén szétfoszlott a bíztatónak induló szerelmi vonulat is, és ha már Salemről beszélünk, akkor a hely speciális szelleme is igényelt volna némi utómunkát. Ehhez képest a film egy része arra az ötletre megy el, hogy van egy fiú, Bob (Giovanni Lombardo Radice), akit mindenki utál a városkában – mert kicsit gyagya - , és megöli őt egy lánya miatt feldühödött apa, Mr. Ross: fúrógéppel átlyukasztja a fejét. Szép jelenet, csak éppen Bob innentől kezdve egyszer szerepel a történetben, tehát kiderült, hogy ami korábban egy főmotívumnak számított volna, az már az eredeti koncepció szerint is egy nulla volt. A dramaturgiai nemtörődömség sok energiát szürcsöl ki a műből, eredmények nélkül.

 

Mindegy, Fulci sikeres lett, megkapta a folytatás lehetőségét, ez lett A pokol hét kapuja c. zavaros és fárasztó horrorkísérlet (1981). Mellesleg ez után sem tudta megtagadni a karmáját: volt még három jó éve, amikor olyan rémfilmeket forgatott, amelyekre egyesek oda is figyeltek, aztán Fulci ismét visszasüllyedt a harmadik vonalba, amelytől végül 1996-ban a cukorbetegség váltotta meg.

Kulcsszavak: zombi, Fulci

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés