2010. 02. 06.
A halál csöndje (Il grande silenzio - 1968)
Tartalom értékelése (2 vélemény alapján):
A halál csöndje (Il grande silenzio - 1968)
A producer és a forgalmazók kötelezően ajánlott döntése miatt Sergio Corbucci kénytelen volt leforgatni a sötét történethez egy alternatív, pozitív lehetőségekbe lendülő végzetet. Alig pár perc lett az egész, de olyan összehányt és mesterkélt, hogy mindenki megérthette a rendező zsigeri ellenállását ez iránt, úgyhogy hangsávot már nem is illesztettek hozzá. A pótvégződés egyébként abból állt volna, hogy meglakolnak a gonoszok és győz a jó - ahogy azt már megszoktuk. Corbucci azonban gyökeresen szakított ezzel a kellemes szemlélettel, s ennél a filmnél a kritika azért nem lehet spoiler, mert anélkül, hogy tudnánk, miként végződik a történet, semmit sem lehet megérteni belőle. Szóval, nagy levegőt véve: a gonoszság fölényes diadalt arat, a végkifejlet egy lidércnyomásos mészárszék képében hagy magunkra minket, amelyből a hitványak hallgatagon vonulnak ki, hátuk mögött az ártatlanok hullahegyével, amelybe sajnos a főhős és a kedvese is beletartozik.

Már a kiindulópont sem szabványos: por, sivatag és az ördögszekerek helyett Észak-Utahban járunk, a Vadnyugat halála után egy évtizeddel, 1898 telén. Ez egy hówestern – persze az olasz Dolomitokban felvéve. A főcím alatt a főhős – a szabvány szerint - rettenthetetlenül baktat előre új kalandok felé. Csönd (Silence) alakjában azonban Jean-Louis Trintignan - alighogy befejeződik Morricone ábrándozó zenéje - végigesik a havon, mert kidöglik alóla a ló. Nem ilyen kezdethez szoktak hozzá már akkor sem a műfaj rajongói – képzeljük el Clint Eastwoodot, amit leveti a nyergéből a paripa.

Silence néma, mert gyermekkorában elvágták a torkát a fejvadászok, akik a szüleit is megölték. Most a hegyekbe megy a fehér fagyban, mert hírét vette, hogy ott különösen elszaporodtak a fejvadászok, akiket elvből gyűlöl és egyszemélyes küldetésként ritkítja a soraikat. Megjegyzendő: teljesen jogszerűen. A módszere ugyanis az, hogy magára haragítja a kiszemelt ellenfelét, aztán megvárja, amíg az támad és akkor „önvédelemből” lő. Ezzel aztán persze sosem lehet őt lesittelni. De nemcsak a némasága és a módszere egyedi, hanem az ehhez való eszköze is: Corbucci itt is elővette régi ötletét, amit már a Djangoban is felhasznált, hogy ti. a főhősnek legyen valami speciális lőfegyvere. Amivel tehát Silence a jogot kiforgatva gyilkol, nem egy forgódobos hatlövetű, hanem egy Lugerhez hasonló öntöltő pisztoly, amelyet bőr helyett egy szíjas fatokban szállít az oldalán Snow Hill-be menet (am.: Hódomb).   

De oda tart Loco (Klaus Kinski), a környék legrettegettebb fejvadásza is, aki épp az eheti „szállítmányt” hurcolja magával: a város környékén ősközösségi szinten vegetáló körözöttek hulláit pakoltatja fel némi pia fejében annak postakocsinak a tetejére, amelyen Silence és az új sheriff is utazik, mi több: még útközben is összeszed egyet, akit „eltett” magának konzerválódni a hóba.

Loco is elmondhatná magáról, mint Merle hőse: mesterségem a halál, mert egy lélektelen, amorális, hazudozó gyilkológép. Neve spanyol eredetű, a „loco” ugyanis „őrült”-et jelent. Loco azonban – s ez a történet fő tragédiája - a törvény oldalán áll, az meg őmellette. De akárcsak Silencenek, úgy az ő munkájának a jogi hátterét is elég különös szisztémában komponálták meg: Pollicut (Luigi Pistilli), Snow Hill békebírája a helyi vegyeskereskedő, egy hajdani fejvadász, akinek Silence egykor ellőtte az ujjait, s hogy mégse kelljen szakítania régi énjével, a szegényeket előbb kizsigereli és tönkreteszi, majd bűnökbe hajszolja, s elítélteti őket; menekülésük után aztán vérdíjat tűzet ki a fejükre, közben a fejvadászoknak előbb előleget ad kamatra, majd kiosztja nekik a munkát, hogy hozzák el a hozzá az elítélteket élve vagy halva. Loco és emberei kizárólag az utóbbi megoldásban gondolkodnak, s a pénzt persze a sheriffnek kell fogcsikorgatva kifizetnie az államkincstárból. Loco tehát nem valamiféle kalandor, egy magányos sötét lovag, hanem csak egy finomra csiszolt csapágya a helyi gazdasági élet agyrém-mechanizmusának. Amely, hogy még abszurdabb legyen a szituáció, nemsokára véget is érne, mivel a film is azzal kezdődik, hogy közeledik az amnesztia ideje, a száműzöttek tehát már csak a tavaszt várják, hogy végre visszatérhessenek a családjaikhoz. Egy végjátékban járunk, amely így még bizarrabbá teszi az alapszituáció nyomasztó jellegét.

Loco nem büszke a foglalkozására, de nem is szégyelli azt: „Ne haragudjon ránk, mi ebből élünk” – közli szakszerűen az anyával, akinek a szeme láttára gyilkolta meg a fiát és az öregasszony ráncos arcán folyik annak a vére. Loco még csak hősködni sem akar: passzióból nem öl, csak pénzért vagy szükségből, de amikor találkozik Silence-szel, a pisztolyát is lecsatoltatja magáról, mert tudja, hogy az így már védve van tőle. Mi több, azt is bevallja Pollicutnak, hogy ő képtelen lenne elbánni a hallgatag hőssel s inkább taktikusan félre szeretne vonulni, hiszen van neki más dolga is: nem a becsület, hanem a bevétel a kényes pontja. Ha persze megfizetik, más a felállás... De Loco még csak pénzéhesnek semmondható: nagyvonalúan többször is közli a bajtársaival, hogy jut itt mindenkinek elég, neki elegendő az, amit maga harcol ki a pénztárcájának.

Kinski tehát a karakter követelményeinek megfelelően most nem tombol, nem vág pofákat: inkább aggályosan nyugodt, precíz, kissé gyermekies személyiség, aki egyszerűen beszél és még egyszerűbben cselekszik, láthatólag akkor éri némi szadista öröm, ha eredményt mutathat fel a munkájában, amelyhez vezető útjának teljes ízléstelenségét és amoralitását pedig vagy fel sem fogja, vagy nem érdekli. Valószínűbb az első: mint ahogy Silence, úgy ő is köti magát a jog adta védelemhez, s éppen ezáltal válik az egész film egy morális abszurditássá, hogy ti. nem törvényen kívüliek harcolnak egymással, hanem jogkövető állampolgárok, de ugyanúgy a mocsokba taposva az ellenfeleiket, mintha egyébként fittyet hánynának a Corpus Jurisnak. Nem véletlen, hogy sok kritikust a náci táborőrökre vagy az Eisatzgruppék tagjaira emlékezteti Kinski alakítása, az ő Locoja tehát a maga fizikai létében egy elvont személyiséggé válik: az emberré, akit csak a végeredmény éltet, de a módszer nem érdekli. A megjelenése is emblematikus: nem ad magára, a fejét viszont nem köpennyel és sállal, hanem egy rojtos hálóval fogja körbe, amitől néha úgy néz ki, mintha egy öregasszony lenne, amibe a szőke haja is belesegít.  

Vele szembe állítva Trintignan Silence-sze szintén egy másik világból szalasztott szellemalak: ő a halottak bosszúállója, a jog fölött álló tudati erő, hiszen a jog végső fokmérője az erkölcs. Nem e világból való ő sem: egy káprázat, egy meselovas, egy álomalak. Néma, mert a tettei önmagukért beszélnek; szenvtelen, mert nem gesztusokat akar láttatni magából, hanem csak helyrebillenteni a világ morális rendjét; könyörtelen, mert az áldozatai is azok voltak; mosolytalan, mert szomorú dolog a megtorló büntetés; magányos, mert csak egy igazság van; és elpusztul, mint ahogy Loco minden egyes áldozatának halálával elpusztul valami az embernek az igazságba vetett hitéből. Amikor a végén Loco a kocsmában lemészároltatja az összekötözött foglyokat, ő már halott – ha az igazság szelleme halott, akkor már senkinek, aki még bízott benne, nincs reménye arra, hogy tovább éljen. Vele együtt pusztul el félnéger kedvese, az egyik törvényenkívüli felesége, Pauline (Vonette McGee) is, akinél Loco udvariasan kivárja, amíg az fegyvert fog rá és Silence módszerével gyilkolja meg őt. Tanulékony ember.

Ez a szellem-kettős persze nem érne sokat megfelelő társak nélkül. Hol van például az igazi jog? Nos, a sheriff személyében, azonban ő inkább komikus figura: nincs is tekintélye senki előtt s végén le is számol vele Loco, amikor az el akarja szállítani őt a városból. Frank Wolff alakítása azért jó, mert karaktere úgy van megírva, hogy minden tette komoly, tulajdonképpen sehol nem vét hibát, de mégis: hiányzik belőle valami, ami az emberek pisztolymarkolat felé mozduló kezét megdermesztené. Joviális, barátságos, konfliktuskerülő, a felettesei iránt engedelmes, hivatali rangjára büszke ember ő, aki kiművelten beszél, udvarias a nőkhöz (teára megy a madamhoz), s bár bravúros lövő, de még a köpködése is művies, látszik rajta, hogy nem ez a szokása, csak felvette, ha már ezen a helyen ez a férfidivat. A sheriff Silencet viszont nagy ívben el is kerüli, pontosan tudja ugyanis, hogy milyen célból jött ide, hiszen a híre vele jött Snow Hillbe: a bosszúálló igazsággal sem akar lepaktálni, nem akar szellemek harcába keveredni. Loco végül túljár az eszén és belelövi őt a fagyos tóba: az „igazi”, lágy, középszerű igazság elpusztul a „hamis” igazság által, merthogy Loco szerint a sheriff elárulta a küldetését, hiszen ahelyett, hogy elkapná a törvényenkívülieket, ehelyett élelmiszeres szekeret tetet ki számukra a városka határába. Ezt már Loco sem tűrheti, hiszen ezzel a saját bevételétől fosztják meg őt, a sheriff pedig pro formo átlépte a jog határait. (Wolffról annyit, hogy ő volt az, aki a Volt egyszer egy Vadnyugat elején legyilkol Henry Fonda és csapata.)

Corbucci úgy fokozta fel a jog négyesének (Silence, Loco, Pollicut, sheriff) szomorú és kegyetlen küzdelmét, hogy egészen a film végéig igyekszik kikerülni az összecsapásukat,  ezzel folyamatosan lebegtetve a „helyes” végkifejletet. Addig a kamera főleg fenséges tájakkal és ronda premier plánokkal operál, hogy átérezzük a végtelenség lehetőségeit és a minél jobban elmélyedjünk a gonoszság arcaiban. A szerkesztés feszes, a film nem siet sehová, mindennek megvan benne a maga helye és ideje, a szereplők sem akarnak mihamarabb a helyzet végére járni: kivárják (az egész film folyamán várják) a megfelelő helyet és időt, amikor összecsaphatnak.

Morricone zenéje remekül jelképezi a hideg és feszült hangulatot. A főmotívum emlékeztet az A csitári hegyek alatt c. magyar népdalra, mindenesetre akár ezt is be lehetett volna illeszteni ide háttérnek, nem kizárt egyébként, hogy innen vette a motívumot, mivel azt Kodály Székely fonójának a jóvoltából jobb körökben az egész Földön ismerik. (Még a szerkezete is a népdalt követi: 1-1-2-1.) És még a magyar népdal is a télről, a hegyekről és egy tragédiáról szól. Az egyik jelenetben viszont szerző egészen egyszerűen a Vivaldit nyúlta le a szólóhegedűvel. A zene többi része viszont tipikus posztmodern darab a folyamatos, idegesítő, monoton, fejhangú ismétlődésekkel. A hangszerelése precízen illik a környezethez: az el-elpattanó húrok, billentyűk és a xilofon zenéjében szinte halljuk a jégcsapok pengését a szélben, vagy a félig fagyott víz pattanását, amint a kövekre hullik, miközben mögötte ott lüktet taktusaival a lovak patája, s persze nem hiányoznak belőle a kórusok sem, Morricone kedvencei. Tökéletes, önmagában megálló klasszikus zenei alkotás.

A film utolsó negyedórájában aztán felpördülnek az események, de nem épp a legjobb módon: első csapás akkor ér minket, amikor Loco megöli a sheriffet, mert innentől kezdve már csak Silenceben lehet bízni; őt viszont a rendező aljas és sunyi módon gyilkoltatja meg. Bár Locoé lesz az utolsó lövés, Silence még a fegyverét sem tudja előszedni, mert egyik kezét összeégette Pollicut szadista és behemód szolgája (Mario Brega), a másikat meg átlövi a kocsma ablaka mögül az egyik fejvadász, Loconak már csak a kegyelemlövést kell leadnia.

Nem csoda, hogy a film nem lett egy csapásra a közönség nagy kedvence, mert nem erre számítottak. A kritikusok azonban már az elején lelkesen üdvözölték, s még a franciák is lejjebb adtak a dühükből, hogy miért kellett az addig érzékeny értelmiségi alakokat megformáló Trintignannak részt vállalnia egy ilyen – Európába akkor még másodosztályúnak tekintett – műfajban. Az ő szerepeltetése a producer ötlete volt – s éppen ezért, hadd lássák az emberek, hogy a western (és Corbucci) tud ugyanolyan művészi lenni, mint Godard vagy Truffaut. Lett is: Corbucci ráadásul erősen baloldali volt, egy kommunistaszimpatizáns, aki már a Djangoban is gondoskodott arról, hogy az emberek felfigyeljenek egy számára visszataszító jenki momentumra, hiszen az ezredes banditáit a Ku-Klux-Klan által viselt jelmez-utánzatokba öltöztette, ami egyben utalás volt az egyház által uralt középkorra is.

Ebben a filmjében is letette a baloldaliság névjegyét, mivel Loco gúnyosan jegyzi meg a film közepén Paulinére: hát micsoda egy korszakot élünk, ahol már egy néger nő is egyenrangú lehet a fehérekkel! De a film egészét sokan a korai kapitalizmus vagy a gyarmati rendszer bírálatának tekintették, hiszen a hatalom által az is ráerőlteti a polgárokra a maga áttörhetetlen gazdasági rendszerét, amely kiszipolyozza és tönkreteszi az embereket, aztán, ha nem törnek bele a rendszerbe, nem hagyja őket elmenekülni, hanem immár a maga hasznára pusztítja el őket. A kapitalizmusnak a fasizmusba és a nácizmusba könnyen áthajló jellegét meg evidensen ábrázolta Loco személye, az amorális végrehajtó és haszonszedő, Robert Merle Rudolf Langjának (a valóságban: Rudolf Ferdinan Hössnek), a haláltábor parancsnokának egyfajta vadnyugati alteregójaként.

A film végén Loco és bandája hallgatagon vonulnak ki az üres városból, miközben az ablaküveg mögött két felkötözött halott arca néz ránk. Döbbenetes befejezés, ürességében és hidegségében a legjobbak között a filmtörténelemben. Aztán a zárócím közli, hogy a következő évben mindenki megkapta az amnesztiát, az embervadászat befejeződött. Gyenge vigasz: a gonoszság nem tarthat örökké, de a bűn igen. Ki tudja, kikhez megy tovább Loco, fején a hálóval, hallgatagon, mint a halál öreganyja s hidegen, mint az ártatlanok végzete?  

Kulcsszavak: spagettiwestern

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés