Mit is lehetne mondani arról a filmről, amiről leginkább semmit nem lehet mondani? Például a történetet? Nos, jó: Aaron Harrison (Lee Van Cleef), a helyi pap golyóktól szaggatva hanyatlik a porba, miután megint megszállta a várost a rablóbanda, amelyet tegnap kapott el a határban. Egy angyali kinézetű, szőke gyermek elrohan Mexikóba, ahonnan a pap öccsével ér vissza. Ő az egyszerűség kedvéért szintén Lee Van Cleef. Aki aztán beöltözik reverendába és fegyver nélkül (!) rendet tesz, az oltár alatt rejtegetett hatlövetűt csak a végén kapja elő, amikor Ben Haenni (Jack Palace), a főgonosz erre kényszeríti őt a város széli temetőben, ahol éppen a rablott dollárjait túrja ki egy sírboltból, és alapos a gyanú, hogy ezzel még nem zárta le a cselekmény bonyolításáról szóló elképzeléseit...Már a forgatókönyv "ötlettengere" is mutatja az igénytelenséget, hiszen ezek a jelenetek és karakterek éppenséggel nem az eredetiségükkel tüntetnek; a szürkeséget pedig legfeljebb csak árnyalja, de nem színezi az a tény, hogy Haenniről kiderül, miszerint ő Billy apja. Láttunk már ilyet. Ennek ellenére meg kell halnia, mert egy dolog a vér, de egy más dolog a becsület. Ilyet is láttunk. Meg az is, hogy milyen szépen, elegánsan hanyatlik fekete ruhában a keresztre. Kár, hogy így nem tud egy halott állni. A halottak ugyanis nem állnak. Ő meg igen.
Van Cleef sem mérvadó most, mivel az évtizedeken át berögzült manírjaival dolgozik, vagyis szúrósan néz és csak azért sem mosolyog. A többiek lényegében sehol nincsenek, szakállat és sörtét eresztett olasz proliarcokat adnak el nekünk mexikói banditáknak, dramaturgiai szerepük amúgy sem több annál, hogy összeessenek, ha megjelenik Van Cleef. A filmben az egyetlen kuriózum az, hogy félig izraeli származású. A zsidóknak mindig volt üzleti érzékük, a jelek szerint ez most cserben hagyta őket, a spagettiwesternek hanyatlásának a végpontján bekapcsolódni az üzletbe, ez nem vallott okos dologra.
Némi érdekességet Jack Palance alakítása ad: az ő Ben Haennije tulajdonképpen nem más, mint egy veszélyes, de már félbolond öregember az agyérelmeszesedés kezdeti stádiumában, amikor az embert egyre kevésbé érdeklik a dolgok, így hát Palance tőmondatok közt bávatagon vigyorog, lassan kapcsol, láthatólag az tölti ki a napjait, hogy mozgásban tartsa még a testi valóját, sem erő, sem lelkesedés nem csillan fel benne, fáradt fásultságának izzadság- és félelemszaga sem. Egy vegetatív létet élő vén gazembert alakít, aki hetven évesnek néz ki, holott a színész a valóságban még csak 57 éves volt.
A zene főmotívuma jó, bár a régi westernekhez lépest sápadt utánzat-jellege van, egyebekben folyamatos és halálosan idegesítő a szintetizátorral előadott orgonaszó-utánzatok vánszorgása az éterben; az operatőr meg valami különleges kedvet érzett a zoomoláshoz, előre-vissza fókuszál, mint egy gyerek, aki végre felfedezte magának, hogyan lehet egy helyből megmásítani a tér addigi látványát. Hogy a kocsizást – mint elegánsabb és hatásosabb módszert – miért nem alkalmazta, nem tudni. Talán nem volt pénz a sínre. A kellékvilág érdektelen, az akciójelenetek enerváltak, kivéve az utolsót, amikor a négy rosszfiú összejön a templomban, mert az meg inkább nevetséges, már csak a hiteltelensége okán is. A statisztéria engedelmesen sikítgat és futkos.
Pedig a rendező Gianfranco Parolini (itt Frank Kramer művésznév alatt) rendezett nagy westerneket is, ő csinálta pl. a Sabata-trilógiát. De már ő is mintha elfáradt volna. Talán unta is az egészet. Ha így volt, megértjük. Mi is unjuk.