2010. 02. 06.
Szent Jörgen ünnepe (Праздник Святого Йоргена – 1930)
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Szent Jörgen ünnepe (Праздник Святого Йоргена – 1930)
Hogy Szt. Jörgent pontosan hol ünneplik, az a filmből nem derül ki. A tiszteletére emelt székesegyház és Jörgenstadt, a város – a kegyszemély nordikus nevéhez passzolóan - északi vonásokat mutat, az egyházi személyzet viszont a római katolikus mintát követi, ehhez képest a püspöknek lánya van. Egy szó, mint száz: az a lényeg, hogy nem a Szovjetunióban leledzik ez a hely, hanem a bűnös Nyugaton, ahol az emberek még mindig hisznek az olyan ostoba csodatevésekben, mint amelyeket Jörgennek, a szentnek tulajdonítanak, akit ötszáz éve – hogy tovább keveredjenek a motívumok – spanyol konkvisztádorokra emlékeztető katonák feszítettek rá egy András-keresztre.

Ebből is látszik, hogy Jörgen nem egy jelentéktelen kis szent – mint pl. Szt. Napóleon, mert ilyen is volt - , ugyanis a végzete előtt vízen járt, megtérítette a halászokat, hegyibeszédet tartott, amelyen aztán belenyészett a légbe, majd a keresztről fel is támadt, azazhogy kiszabadult egy angyal segítségével. Szt. Jörgen tehát egy az egyben Krisztusra emlékeztet, arról nem is beszélve, hogy neki is választanak minden évben egy-egy földi szüzet menyasszonyul, akit persze nem áldoznak fel, hanem éppen ellenkezőleg: neki áldozzák fel a székesegyház bevételének egy részét, s aki, mint mindig, ebben az évben is a püspök lánya. Mindez onnan tudjuk, hogy az egyházfiak éppen egy filmforgatás közepén ülnek, amelyben a szent életrajzát akarja feldolgozni a rendező – a legborzalmasabb, vásárokon árusított színes kegycéldulák megelevenedő stílusában. Apropó, cédulák: a film nem takarékoskodik annak szemléltetésével sem, hogy Szt. Jörgen elvont lényét hogyan váltják át nagyon is konkrét pénzösszegekre: árusítják a haját éppúgy, mint a könnyeit, egy forrást meg kineveztek az ő vizének, ahová csak forgókapun át lehet bejutni és persze megfelelő vám befizetése ellenében. Aztán megjelennek a pénzvilág képviselői, akik a misztikum iránt nem, a főkönyvek telítettsége iránt viszont annál nagyobb érdeklődést mutatnak, bár aggodalomra nincs okuk: a vallási részvénytársaság zökkenőmentesen feji meg a híveket a központi bank javára.

Kár is tovább ragozni: ez bizony egy átlátszó antiklerikális propagandadarab, ahol Szt. Jörgen személye az egész kereszténységet szimbolizálja. Jelzendő viszont, hogy ugyanakkor a műben egyetlen utalás sincs az attribútumokat tekintve a görögkeleti egyházra. (Pl. egy pópakalap vagy egy hagymakupola.) A sztálinista filmipar eszerint még nem érezte magát elég elszántnak ahhoz, hogy ennyire nyíltan belekössön ebbe a komor és konok társaságba – jól is tette, hiszen tizenegy év múlva haszna lett belőle a frontokon. Az északiasságot legfeljebb az alapmű írójának a személyéből lehetne levezetni, mivel az nem szovjet volt, hanem dán: Harald Bergstedt szatirikus regénykéjéből, a Szentek gyárából (1919) készült a forgatókönyv. Ezt már 1924-ben kiadták oroszul, s így már akár azt is lehetett mondani a filmre, hogy nem antiklerikális mű, hanem egy északi író északi tájakon játszódó könyvének a mozgóképesítése, amely a külsőségeket tekintve hű adaptációja az eredeti mű szellemének. A forgatókönyvet Szigizmund Krzsizsanovszkij írta, azonban épp tiltólistán volt, ezért azt hivatalosan a rendező és Vlagyimir Svejcer jegyezte,  ötletadóknak pedig a semmiről sem tehető Ilf és Petrov nevét sütötték el.

A mindenévi nagy Jörgen-ünnepnek most két kéretlen látogatója is van a megalázottak és megszomorítottak mellett, akiknek a tömegképeit fölös bőséggel kínálja nekünk Jakov Protazonov rendező, láthatólag dokumentumfilmekből kicsippentgetve azokat: ezek pedig Korkisz (Anatolij Ktorov) és Schulz (Igor Iljinszkij), a két nemzetközi tolvaj, az úriember és a bunkó szolga, az elegáns és a toprongyos, az észlény és az iszákos, szóval a szokásos párosítás Don Quijote és a pikareszkregények óta.

Miután a vonaton apácaruhában átverik az őreiket, Korkisznak új ötlete támad: ha idevetődtek, ki kell fosztani a szentegyház kasszáját. Az épületbe még be is jut, de ki már nem, és amikor reggel megkezdődik az ünnepség, egyetlen lehetősége van a menekülésre: ha eljátssza, hogy ő Szt. Jörgen. Csoda nélkül persze a tömeg első döbbent felhördülését sem követné más, mint a rendőrség kevésbé döbbent fellépése (rögtön tudják róla, hogy ki ő), de szerencsére ott van az idióta Schulz a mankóival… Persze ezt a másik oldal sem hagyja annyiban, no meg itt van a szerelem is, mert Szt. Jörgen akaratlan reinkarnációja komolyan veszi azt, hogy itt vár rá a menyasszonya. Hiszen látja is őt…

Nagy titkot nem árulunk el azzal, hogy a végén a tömegek báván omlanak továbbra is a szentképek elé (amelyek egy új, érdekes darabbal gyarapodnak), Korkisz és Schulz meg hét határon át fut pénzzel, nővel, útlevéllel.

A film eredetileg néma változatban készült, a szöveginzertek is erre utalnak, de utólag – 1935-ben - némely részét „meghangosították”. (Ez érhető el Magyarországon is.) A története szórakoztatóan gügye, bár az elején nehezen indul, mivel széles felvezetést kapunk Szt. Jörgen életéről és filmjéről, majd a történetet folyton megszakítja a két főkolompos egyházfi utólagos meséje arról, hogy ők  maguk miként értelmezték a nagy napot, Jörgen földi visszatérésének a napját, ami persze gyökeresen eltér attól, amit valóban csináltak és főleg: amit gondoltak. Ez már önmagában is kedves humorforrás, de a film súlyponti része mégiscsak Schulz személye, akit lehengerlően alakít Iljinszkij: a hülyén vigyorgó, otromba, bamba, de a vészhelyzetben mindig kapcsoló Schulz már csak a megjelenésével is garantálja a mosolygást. Iljinszkij jó lóra, azaz szerepre tett ezzel, hiszen később a Szovjetunió legnagyobb komikusává nőtt ki magát. Hozzá képest a többi szereplő nem hozott ki sokat magából, maradtak nekik a némafilmes, elnagyolt gesztusok – de hát ezekben éppen az a vicces.

A bávatagon vigyorgó, idétlen Iljinszkij olyan jól lépett fel, hogy az alakítása egy egész különös utóélettel bírt: 2001-ben a donyecki kórház traumatológiai szárnya előtt felállították a mankóit eldobó beteg szobrát, Pavel Csesznokov és Jurij Baldin alkotását, amely azt a pillanatot ábrázolja, amikor Korkisz „csodát tesz” Schulz-cal. Nem tudni, hogy az orvosok mit gondolnak erről a szoborról, mert ennek jelenlétét így is lehet értelmezni: ebben a kórházban csoda kell ahhoz, hogy valaki meggyógyuljon.

 

Kulcsszavak: szovjet

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés