2010. 01. 31.
Dr. Mabuse végrendelete (Das Testament des Dr. Mabuse – 1933)
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Dr. Mabuse végrendelete (Das Testament des Dr. Mabuse – 1933)

Fritz Lang meglehetősen ideges volt Goebbels meghívásától, ami nem is csoda: legutóbbi filmjét, a Dr. Mabuse végrendeletét Németországban nem üdvözölte az új hatalom. Tartott a számonkéréstől, hiszen Baum professzor mondatai közé beillesztett némi náci tematikájú nyálköpködést is, persze nem éppen célzatmentesen valakire. Nagy meglepetésére azonban a népfelvilágosítási és propagandaminiszter áradozva fejtette ki, hogy a művel semmi baj nem lenne, csak az a kifogása van ellene, hogy ezt a Dr. Mabusét miért nem egy Führer-típusú ellenhős állította meg, hiszen a német népnek iránymutatóra van szüksége és nem pszichológiai esetlegességekre, meg aztán a negatív hős mégsem lehet egy állami kórház vezetője, ez aláásná a nemzetnek a politikai vezetőkbe vetett bizalmát, ezért fájdalom, de itthon ezt így nem lehet bemutatni. Mellesleg Lang készített mellette egy exportra készült francia változatot is, ugyanazzal a történettel és ugyanazokkal a díszletekkel, csak más színészekkel, erre persze nem terjedhetett ki a miniszteri tilalom.

Egyben viszont Goebbels rögtön felajánlotta neki a birodalom első számú filmes posztját, ami tételesen az UFA filmgyár elnöki székét jelentette, mert előadása szerint 1927-ben egy vidéki moziban megnézték Hitlerrel a Metropolist, és ő már akkor leszögezte, hogy ennek az embernek a szemlélete kell a német film megújításához. Nos? Lang udvariasan azt mondta, hogy még gondolkodik ezen az érdekes árukapcsoláson. A filmet így a német közönség 1951-ig nem láthatta, a magyar annál inkább: a betiltás miatt a rendező azt Budapestre hozta, ahol 1933. április 21-én debütált az alkotás. Aztán nyáron Lang felszállt a párizsi gyorsra…

A történet nem azzal a jelenettel kezdődik, amit azt a restaurált változatban látunk, hanem Lohmann felügyelővel, aki az események után több évtizeddel ad nyilatkozatot a halálbüntetésről és kifejti, hogy a bűnözők ellen ezzel a módszerrel kell megvédeni a társadalmat akkor is, ha az illető egyébként nincs tudatában a tetteinek, majd példaként felhozza ezt az esetet – és már az események közepében is vagyunk. Ez a háború után újravágott változatokból néhol kimaradt (nálunk is a dvd-kiadásból), valószínűleg azért, mert ugyan fű alatt akkoriban ez is a kefebajszúra utalt, de a világháború után más lett a célzás, amit beleérthettek: Hitler ugyanis módszeresen ritkította az elmeosztályok lakóit (is), és ennek akár akaratlan igazolása is negatív hozzáállást szült a kritikusok körében. (Tananyag a szörnytettekhez: Ítélet Nürnbergben.) Így hát maradunk a titkos pénzverde pincéjében, ahol a rendőrségről korrupció miatt kihajított Hofmeister (Karl Meixner) épp most fedez fel valamit, amit azonnal jelentenie kell a őt korábban istápoló Lohmann felügyelőnek (Otto Wernicke). A rendőrség azonban nem megy vele sokra, mivel Hofmeister eltűnik, majd egyszer csak Baum professzor (Beregi Oszkár) elmegyógyintézetében köt ki. A professzor szorgalmasan tanulmányozza a szintén nála ápolt öreg Dr. Mabuset (Rudolf Klein-Rogge), aki ugyan egy elég hallgatag öregember, de annál inkább hódol az írás művészetének: jelenleg éppen Németország teljes összeomlását igyekszik felvázolni a szétszakadt agyával, amely e ponton viszont nagyon is logikusan működik.

Lang nem lacafacázik azzal, hogy kitaláltassa a nézővel, milyen bűnszervezet tagja a börtönből szabadult Thomas Kent (Gustav Siessl), hiszen már a film első harmadánál láthatjuk, ahogy az időközben tragikus gyorsasággal elhalálozott Dr. Mabuse lelke az irodájában a magáévá teszi Baum professzort. Lang olcsó, de hatásos módszerrel élt: a halvány, hallgató szellemalakot egyszerűen összemásolta Baum professzor ülő alakjával. A talányt tehát a rendőrség már ismeri, a megoldást viszont mi tudjuk: ez egyfajta nyújtott suspense-hangulatot a terméknek, hiszen innentől kezdve már csak azt kell kivárnunk, ahogy Lohmann felügyelő az önmeghasonlott Kent segítségével felgöngyölítse Baum professzor alvilági szervezetét és elmeállapotát. Amely utóbbival sokra nem mennek, mert Baum professzor visszahullik Dr. Mabuse állapotának mélystádiumába és tépdesi, tépdesi teljesen tébolyultan az iratokat annak ágyán – kifejezvén ezzel azt, hogy szelleme tervei kudarcot vallottak és ő maga is visszatér Dr. Mabuse legrosszabb állapotába, amikor az még arra sem volt képes, hogy legalább rajzolgasson valamit. A film ezzel ügyesen sejteti, hogy miként Dr. Mabusében is tettre kész lett évek alatt az kiforró őrület, úgy fog valamikor az feltámadni Baum professzorban is, már csak meg kell lelni azt az alanyt, akibe ismét átszállhat a kettejüket megszálló ősgonosz.

Lang – szokásához híven – a korabeli színvonalhoz képest elegánsan bánik a kamerával, főleg a felső beállításokat kedveli, bár a lendületes mozgatások távol állnak tőle. Az expresszionizmus persze már kikopott az anyagból, egyszer játszik csak vele puszta díszletelemként, amikor Hofmeister a magánzárkájában meglátja Lohmannt – szóval, ez már a múlt, erről Lang aztán végleg leszokott, Hollywoodban már bántóan profi darabokat rendezett, minden egyedieskedés nélkül, van viszont benne autós üldözés a szokásos jelenetekkel, meg persze a vetített háttérrel, amely ekkoriban még egyáltalán nem a környezet költői sejtetését és elidegenedettségét akarta ábrázolni, nem úgy, mint a későbbi filmeknél.  A hatásmechanizmus egyik gyenge pontja még a zene hiánya, mindent csak zajok-zörejek hatnak át. Ezt nem szabad a rendező szemére vetnünk, de nem azért, mert ez volt a második hangosfilmje, hanem azért, mert realista akart maradni, csak ez már a mi érzékeinktől egy kicsit távoli, olyan, mintha egy dogma-filmet néznénk.

Ez a viszonylagos némaság azonban fokozottá tette a színészi játék kihangsúlyozását. Ami azonban egyeletlen, mert jó is, meg nem is: ebben a filmben már nem találkozunk olyan lebilincselő alakításokkal, mint a korábbi Lang-produktumokban, kivéve persze Beregi Oszkárt, bár azt is jeleznünk kell, hogy professzorának számító fennhéjazása már az első percben meggyőz minket arról, hogy itt csak ő lehet a sötét erő. Beregi azonban nem különösebben remekel a szerepében, mert az eleve távolságtartóra volt írva. Egyetlen arcot mutat hát mindig: a lekezelő, hűvösen udvarias, a helyzetét tévedhetetlenül uraló öreg nagyúr alakját, aki csak akkor lép ki önmagából, vagyis kap érzelmi többletet a viselkedése, amikor egyszer elveszti a türelmét és rövid, dühös szónoklatot tart az elnyomásról (ez volt a náciknak a másik fájó pont), másodszor meg akkor, amikor elszólja magát és épp a meghökkenése miatt - hogy is tehetett ilyet? - bukik le. A film végén a Dr. Mabuse alakjává visszalényegült professzor viszont már nem ő: elvárásainknak megfelelően tompa eszementséggel tépkedi szét a halott ágyán annak jegyzeteit, de ez már az igazi Dr. Mabuse, s már nem is Beregi Oszkár. (Hiszen e beállításban alig fél percig látjuk.) A többiek a jó átlagot nyújtják, aki viszont botrányosan pocsék alakítást nyújt, az Kent barátnője, Lilli (Wera Liessem), akinek a szerepét teljesen bugyutára írta Lang felesége, az epedésen és idétlen vigyorokon kívül semmire sem képes, fölösleges volt az egész történetbe, csak annyi szerepe maradt, hogy általa kellett „meghasonlania” Kentnek és megkísérelni a távozást a bűnbandából – ezt viszont ennyi primitív sóhaj és vontatott „szeretlek” hiányában is ki lehetett volna eszközölni.

A történet gyenge része még az, hogy egyáltalán miként állíthatta össze a bűnbandát a professzor (hiszen azt nem látjuk, hogy hipnotizálna bárkit is), és pontosan mire is jó neki a társadalom lerombolása – az öncélú pusztítás nem fér bele az önfeledten élvezhető gondolatokba, még akkor sem, ha ezt egy őrült agy ötli ki, mert mindenképpen kell erre valami magyarázat (ld. a 12 majom c. film Brad Pittjét).  A szervezet egyes osztályainak (gyermetegen konspiratív) elnevezése visszamutat az M – Egy város keresi a gyilkost c. filmre, ahol az alvilág is átmenetileg bűnüldöző és számonkérő hivatallá szervezi önmagát az őt fenyegető veszély lebuktatása érdekében. Ez a történet azonban a nagy misztikum vizuális felfedezése helyett egy egyszerű krimivé válik, amelyben éppen Dr. Mabuse szelleme az, amelyből a legkevesebbet kapjuk: ösztönző háttérsejtetés ő, de nem igazi szereplője a filmnek. 

Lang németországi búcsúfilmje tehát egyáltalán nem olyan nagy, katartikus mű, mint ahogy állítják róla, inkább átmenet az egyedi hangzásból a tisztes iparosmunka felé. De hát az ember nem lehet örökké fiatal.

Kulcsszavak: Lang

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés