2010. 01. 30.
Othello, a velencei mór tragédiája (The Tragedy of Othello: The Moor of Venice - 1952)
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Othello, a velencei mór tragédiája (The Tragedy of Othello: The Moor of Venice - 1952)

Othello a drámairodalom nagy rejtélye: egy nagydarab, buta férfi, aki mindent szíre-szóra elhisz, semminek nem jár utána, saját alaptalan rögeszméitől csavarodik be, és állítólag mégis egy drámai jellem. Hát nem tudom… Ahogy Jago bemagyarázza neki, hogy Cassio meghágta Desdemonát, éppúgy Cassio is elhitethetné vele, hogy Jago tette ugyanezt; vagy esetleg Desdemona, hogy Jago és Cassio együtt akarták őt megerőszakolni; vagy azt, hogy ezek ketten homokosok; egyszóval bármit, a hatás azonnali és garantált lenne, merthogy sajnos nem Othello fejével van kitapétázva az Olasz Akadémia.

 

Jelen cikk írójának ennek következtében mindig is egy titkos vágya volt megérteni, hogy mit esznek az emberek az Othello c. darabon, de tudomásul veszi, hogy ez van. Orson Welles is láthatott valamit a hiszékeny mórban (azaz észak-afrikai arabban, mert Othello a tévedések ellenére nem néger), ezért gyúrt rá éveken keresztül és hozott össze róla két év alatt (1949-1951 között) egy olyan produkciót, amelynek az elkészítése drámaibb volt, mint a Shakespeare-hős maga. A kiindulópont ez volt: eleve igyekezték a díszletezést minimálszinten megoldani, ezért folyton üres, kihasználatlan épületeket vettek bérbe, ennek ellenére hol a pénz fogyott el, hol a stáb széledt szét, hol Marokkóban forgatták, hol meg Velencében, ahol éppen volt rá fedezet, ezért aztán az egyes egymásra következő snittekben a két helyszín folyton keveredett egymással, de volt egy olyan jelenet is – a fürdőbeli - , ahol a szereplők nem azért futkároztak meztelenül, mert ez volt a rendezői utasítás, hanem azért, mert nem jött meg Rómából a ruhatár, ezért is kellett itt megölni Rodrigot (különben az utcán halt volna meg). Az összevisszaság miatt ráadásul néha teljesen más jelenetet vettek fel, mint amit aznapra terveztek, Desdemonából pedig három is volt a filmen, mivel takarékossági okok miatt a színésznőt, Suzanne Cloutiert dublőrökkel kellett helyettesíteni. (Ezt persze a nem lehet észrevenni.) Nem csoda, hogy az alkotás szenvedései teljesen kikezdték Welles idegeit, aki végigordibálta az egész folyamatot és úgy bánt a stábtagokkal, mint a kutyákkal. Különösen kikészítette Cloutiert, aki egy hamvas kislány volt, egy pályakezdő, s aki azt hitte, hogy itt valami felemelő alkotói mechanizmusba kerül, ehhez képest a káosz tombolása lett az osztályrésze. A „legkedvesebb” jelenete az volt, amikor Othello képen vágja őt a velencei küldöttség fogadásán: valahányszor meglátta Welles felé csapódó sötét kezét, mindig vagy megijedt, vagy elhajtotta a fejét, vagy összeszorította a fogait, ami azért volt rossz, mert csak az ő arca látszott a képen, neki tehát láthatólag teljesen felkészületlennek kellett volna lennie az ütésre. Welles, miután már szétpofozta őt, végül azt mondta neki: két részletben fogják felvenni az egészet, még egy forgatási próbát kér, de ez olyan lesz, hogy nem fogja megütni őt. Cloutier tehát odaállt, a jelenet megindult és akkor kapott egy olyan pofont, amelyre még évek óta is borzongva gondolt vissza. Welles elégedett volt az eredménnyel…

 

Ma már közkeletű az a nézet, hogy Welles filmje nem csak azért lett olyan zseniális a montázs és a beállítások által, mert a főszereplő-rendező ezt így akarta, hanem azért is, mert a pénztelenség és a forgatási idő bizonytalansága miatt még a drámához képest is sűrítették a hatásmechanizmust, ezért kellett a legelementárisabb képi világra törekedni.

 

A filmet ezért elárasztják a melldöngető beállítások: dominál benne a ferde kameraállás, amelyet jellemzően csak akkor használnak, ha valami különleges, sorsszerű mondanivalót akarnak kifejezni (kibillent a világ a helyéből); az, amikor egy nagyobb alak van a kamera előterében és egy kisebb mögötte; a hiperközeliek; a mozgókamera; a nagytotálok, jellemzően vagy tömegekkel, vagy hideg házfalak között elvesző alakokkal; a labirintusjelleg, vagyis a folyton sötétbe vesző oszlopcsarnokok, sikátorok és alagútszerű lépcsők; és persze a fekete-fehér filmezés, amely különleges mélységeket tud adni ezeknek. A filmnek tulajdonképpen egy „normális” plánja sincs (viszont van kb. 2.000 beállítása), minden, amit a kamera felvesz, azt szolgálja, hogy fokozza a szereplők egyedi drámaiságát. Akik maguk is teljes mértékben alájátszanak ennek: mindenki pengeéles szájjal beszél, vádol, hárít és mosolyog, avagy elborultan emészti magát, és a forgatókönyv ehhez Shakespeare drámájának csak a legjellemzőbb (vagyis legnyomasztóbb) mondatait emeli ki. Különösen fontos szerepet kap itt Jago (Michael MacLiammoir): ő itt – az eredeti darabtól eltérően, ahol egy gyűlölködő karrierista – Welles értelmezésében egy impotens férfi, aki öncélúan igyekszik tönkretenni mindenkit a környezetében. Ezért is lesz olyan démoni, amikor megöli Rodrigot (Robert Coote): mintha a halál angyala lenne, aki fentről, karddal szúrja le a fürdő rácsai alatt rejtőzködő katonát. A filmben egyébként mindenki teljes mellékszerepet játszik, még Cassio (Michael Laurence) is, a mű elsősorban Othello és Jago kettősén alapul.

 

Nagy erőssége a filmnek a túlfeszítettség, ezt mindenki kiemeli, de jelezni kell, hogy ez egyben a gyengéje is. A túlzásba vitt tragédia-érzékeltetés öncélúvá, fárasztóvá válik egy idő után, vagy ami annál is rosszabb: megszokottá, mert így a darab vége (amelyet tényleg legutoljára vettek fel) semmivel sem ad többet, mint annak az eleje, vagy a közepe. A tragikum túlerőltetése nem képes már meglepetést okozni a végkifejlet idején, amikor pedig aztán az igazi tragédia bekövetkezik.  

 

Az éveken át tartó financiális és szakmai rémálom végül Cannes-ban ért véget, amikor Welles (producer, rendező, főszereplő és néha operatőr) első európai filmje 1952-ben elnyerte az Arany Pálmát, vagyis akkor még a Zsűri Nagydíját, merthogy az Arany Pálma-díj csak 1955-től került forgalomba. (Welles alkotása nem egyedül kapta meg a díjat, hanem megosztva a Két krajcár reménység c. olasz filmmel.) Marokkó meg kifejezetten örülhetett az egésznek, ui. a film ennek az országnak az égisze alatt indult a versenyen, függetlenül attól, hogy néhány oszlopon, statisztán és konnektorkapcsoló szakmunkáson kívül más arab jelleg nem szerepelt benne.

 

A téma az oroszokat sem hagyta nyugodni, Szergej Jutkevics rendező 1956-ban az Othello c. opusért kapta meg Cannesban – no, nem az Arany Pálmát, ez azért már túlzás lett volna, de a Legjobb Rendező díját igen. Ez az Othello tényleg tud valamit… (De mit?)

Kulcsszavak: Orson Welles

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés