Igazából sok mindent nem lehet mondani erről a westernről, egyetlen érdekessége az, hogy egyes árnyalataiban még a régi, klasszikus amerikai műfaj szokványait mondja fel, másrészt az, hogy az olasz westernbe is beteszi a lábát, azazhogy a csizmáját. Mert a főhős, azaz Franco Nero megint csak Djangot utánozza, ettől a karaktertől szinte képtelen volt elszakadni a tésztaföldi vadnyugat: a Django ugyanis 1966. április 6-án jelent meg a mozikban, ellenben ez a film meg 1966. augusztus 28-án, tehát volt miből merítenie Ferdinando Baldi rendezőnek és Enzo Barboni operatőrnek, akiből később szintén rendező lett, mégpedig a Bud Spencer - Terence Hill opusok egyik specialistája. A film egyébként az NSZK-ben pl. Django, Der Rächer néven futott…
Csakhogy Nero (Burt Sullivan néven) most pusztán külsőségeiben játssza el korábbi nagy szerepét, egyébként nem más, mint egy hallgatag jófiú, aki ráadásul sheriff, és most azért látogat át a véráztatta Mexikóba, hogy magával vigye apja egykori gyilkosát. Vele megy az öccse is, Jim (Alberto Dell’Acqua), aki azonban – amikor néhány egyszerű kalandon át megérkeznek a keresett személyhez, azaz Cisco Delgadohoz (José Suárez) - , döbbenten szembesül azzal, hogy ő annak a fia, mert az nemcsak testvére apját ölte meg, de az anyjukat is megerőszakolta. Delgado – aki maga a könyörtelen arisztokratizmus – azonban a fiát maga mellett akarja tartani, míg Burtöt – kegyes gesztusként - Texas felé irányítja. Aki persze – a lázadóknak hála – visszatér és mindenkit legyilkol a haciendán, amelybe azonban még Jim is belehal, akinek lóra kötözött hullájával tér vissza Burt az USÁ-ba.
Burt tehát egy pozitív hős, aki azonban olaszos, sárfoltos trehányságba, komor tekintetbe és mosolytalan hallgatagságba öltözik, továbbá mindenkit lelő, aki az útjába kerül; Jim az amerikai westernek örök mellékszereplője, a kamaszos, kezdő fegyverhős, maga a jóság és a hősiesség, aki végül főszereplővé emelkedik (aztán vagy meghal, vagy sem, ez az emelkedés szempontjából mindegy); a mexikóiak meg a lehető legsablonosabb formájukat hozzák: a gonoszok sötét tekintetű, izzadó, lövöldöző, késelő és táncoló szörnyek, akik folyton piálnak és olyan festői ruhákban járnak, hogy azokat felárral lehetne elsütni egy maszkabálon; a parasztok fehér ruhában futkároznak, és főbb foglalkozásuk az, hogy folyton betöltik a kivégzőosztag előtti üres tereket; a lázadók meg egy hadijártasságban amatőr ügyvéd segítségével törnek rá végül a rosszakra; a nagy leszámolás persze nem maradhat le a végéről.
Ugyanakkor a főbb jellemek mégsem teljesen egysíkúak, azonban az inkább megzavarja a műélvezetet, mintsem hozzásegítene ahhoz. Delgado italozó öreg parancsnoka például a film végén bevallja, hogy a lázadók neki a rokonszenvesebbek, Delgado időnként meg orgonál és Burtöt is futni hagyja, Jim viszont késelésre megy egy latin nőcske miatt. Nem azt mondjuk, hogy tisztázatlanok a jellemek – ez az életben sincs így - , de azt igen, hogy nem lesznek elég karakteresek, márpedig egy filmhez ez mindenképpen szükségeltetik.
A zene is kissé összevissza van benne, a spanyol Antón García Abril nem tudta eldönteni, hogy most a klasszikus amerikai mintát másolja (ami kissé elhúzódóbb, emelkedettebb), vagy a latint, mert hol olaszosan gyorsabb és erőszakosabb a zenéje, hol pedig az átcsap ibériai lágy gitárpengetésbe. De legalább a főcímdal jó, azt Donald George Powell angol énekes írta és adta elő, azóta is benne van a legtöbb westernzene-válogatásban.
A szereplők meglehetősen igénytelen összeállítása és a hangulat tudathasadása miatt aztán a film képtelen kitörni a középszerűség keretéből, s bár a sztori ütemesen görög előre a maga útján, de a végén csak egy átlagos, kissé érdektelenné sikeredett teljesítményt láthatunk, amelyhez a fényképezés sem tesz hozzá semmit, ugyanis Barboni most nem igazán tudta visszaadni a megszokott western-hangulatot: a hősök hol sivatagban vannak, hol meg dúsan termő földeken. Mindennek kerete természetesen Almeria tartomány, Spanyolországban, mert ezt is ott forgatták. Aztán a végén aki meghal, az meghal, sok könnyet nem ejtünk senkiért. Van ez így.